A Kádár-korszakban az emberek sokat dolgoztak, de hozzá kellett szokniuk a – mondhatni – nem korrekt megoldásokhoz is, melyhez a társadalom hallgatólagosan elfogadását adta. A munkás a gyári munka mellett fusizott, sokszor a gyárból hazacsempészett anyagot használta fel a maszekmunkái során. A parasztember véletlenül sem csak a tsz-fizetésből élt, engedett kiskapu volt a háztáji növénytermesztés és állattenyésztés. Szentes a paprika és pulyka, Csanytelek a karalábé, Csongrád a szőlő hazája volt. Szezonális munka idején minden erőt ide összpontosítottak. Az értelmiségnek volt a legkevesebb lehetősége, rájuk hárult az ideológiai, úgynevezett társadalmi munka ingyen elvégzése. Nem véletlen, hogy az emberek jól elhasználódtak, nem egy műszakban dolgoztak. Ezért is igazságtalan most ezt a korosztályt hátrányos helyzetbe hozni, mert a szocializmust jórészt ez a korosztály cipelte a vállán.

Fircikém! Sokszor eszembe jutsz. A tornaóráid élő emlékeim, máig ható élmények. Főleg az első osztályosak. Pedig annak már negyvenöt éve. Azóta is Belőled élek. Sűrűn biciklizek a gáton, minden nap eltekerek a tornaterem, vagy az udvar mellett, és felidéződnek bennem a régi gyakorlatok, a gátfutások – ahogyan a kezed alatt hosszútávon utolsóból első lettem –, a sikertelen magasugrásaim, s – függésben a bordásfalon – a lábemelések.

Ha életnek lehet nevezni egyáltalán e létet, ám országunkban sokféle létszint létezik. Kizárólag arra a társadalmi rétegre gondolok, akik már valamilyen jogcímen a nyugdíjintézettől úgynevezett havi járandóságot, vagyis nyugdíjat kapnak, s erre a járandóságra szolgálati idejük és életkoruk után váltak jogosulttá. Jobbára a jócskán ötvenes- és hatvanas korosztályról van tehát szó.

Gyrost, hot-dogot, hamburgert és házi főzésű sört árusítottak hajdúsági vállalkozók a csongrádi „borutcában”, miközben erővel bezártak helyi kisboltot, s próbálták megakadályozni a helyi tradicionális kenyérsütés tudományának nyíltszíni bemutatását is. Miért? Az egyszerű kérdésre adandó válasz kapcsán érdemes e témakört gazdasági és politikai szempontok alapján is körüljárni.

A permanens leárazások idején – nyári vásár, tanszervásár, őszi vásár, cipővásár, téli vásár, könyvvásár – nincs mit tenni, le kell értékelni. Persze leértékelni az eladhatatlant, a feleslegessé váltat, a lejárt szavatosságút szokták. Úgy látszik, Csongrád is rendelkezik ilyen javakkal, s ennek hatására az önkormányzat vezetése is kedvet kapott a város értékeinek és kultúrájának „leárazásához, kiárusításához”. Egyrészt dobra verik a város néhány ingatlanját, vagy baráti áron odaadják „a haveroknak”. Teszik ezt némi baksis reményében, hogy fenn tudják tartani a fizetőképesség látszatát. Nagy gond ez, egyre nagyobb, de most mégsem erről akarok írni, hiszen ezt már megírta más, máskor és máshol. Ami mostanság igencsak foglalkoztat: a kultúra „leárazása, kiárusítása”. Ez ugyanis megér még néhány billentyű- és egérkattintást.

Idézet Bartók Béla népzenekutatótól: „Egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. Ennek a dallamtípusnak a szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamok úgynevezett ereszkedő szerkezetéve. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és moldvai csángók körüli románoknál, továbbá cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai.”

Ha egy nemzet nem rendelkezik egészséges nemzeti öntudattal, könnyebben elveszhet. A nemzeti öntudat alapja a nemzet őstörténete, a múlt. Ebből kell táplálkoznunk, erőt merítenünk. Így volt ez már a reformkorban is. A nép őstörténete az adott nép kialakulását, történelmének kezdeti szakaszát foglalja magába. A honfoglalásig nincsenek írásos forrásaink. A tudomány ezért alapoz a nyelvészetre, régészetre, antropológiára többek között, és ebből is adódik, hogy sok a bizonytalanság. Később megjelent Anonymustól a Gesta Hungarorum és Kézai Simon gesztája, mely nyelvemlékek a hun-magyar rokonságot taglalják.

Alapvető igény, hogy egy házaspár nyolc- plusz nyolcórai munkájából egy négytagú család megéljen. Az „álom” megvalósult. Már honvágy sincs. Hazamenni? Nincs mire! Még bizonytalanság esetén is máshová, csak el innen?

E történet egy csongrádi lakosról szól. Egy itthon maradt édesanyáról. „Csak az nem valósult meg, hogy itthon maradjon… Már beletörődtem. Nem adták meg neki a lehetőséget. Az egész rendszer nem jó…” A gyermekétől kényszerűen elszakított édesanya keserűsége nem egyedi eset, egyre gyakoribb Csongrádon is.

Magzatpózban aludtam. Álmomban körbeguggolt az ősz. Műholdkép belülről, magyar és török hold kívülről világított rám. Csillagok hunyorogtak. Hun és türk népek seregeltek bennem. A Tisza felől villódzó fényeknél láttam, hogy véres a látóhatár, a tatárok fölégették Csurungrádot és a várat. Azután a porig égett város üszkös romjait földrengés rázta meg. Recsegett-ropogott minden, rázkódott a Belváros, az útról patadobogás, fölbőgő állatok, horkantások, nyihogások. Kimentem az aljon a torokba. Szembe álltam a túlparti réttel, a fák mögött füstölgő ősi várossal, a földvárral. De akkorra már mindent elnyelt a mocsár. Bámultam a Dög-Körös irányába. Égetett a kíváncsiság, mi lett a sorházakkal, a villákkal, az óriás szőlőpréssel, a borospincével, a földvárral, a bástyával, a templommal, a barátlakkal, a temetővel és a sírokkal, a megboldogult földijeink és ellenségeink sírhelyeivel. Örök álomba merültek a mocsár és láp mélyén. Elfordultam, az orromat csavarta az égett bűz. Hogyan találok haza?