Magzatpózban aludtam. Álmomban körbeguggolt az ősz. Műholdkép belülről, magyar és török hold kívülről világított rám. Csillagok hunyorogtak. Hun és türk népek seregeltek bennem. A Tisza felől villódzó fényeknél láttam, hogy véres a látóhatár, a tatárok fölégették Csurungrádot és a várat. Azután a porig égett város üszkös romjait földrengés rázta meg. Recsegett-ropogott minden, rázkódott a Belváros, az útról patadobogás, fölbőgő állatok, horkantások, nyihogások. Kimentem az aljon a torokba. Szembe álltam a túlparti réttel, a fák mögött füstölgő ősi várossal, a földvárral. De akkorra már mindent elnyelt a mocsár. Bámultam a Dög-Körös irányába. Égetett a kíváncsiság, mi lett a sorházakkal, a villákkal, az óriás szőlőpréssel, a borospincével, a földvárral, a bástyával, a templommal, a barátlakkal, a temetővel és a sírokkal, a megboldogult földijeink és ellenségeink sírhelyeivel. Örök álomba merültek a mocsár és láp mélyén. Elfordultam, az orromat csavarta az égett bűz. Hogyan találok haza?

A túlpartra hiába megyek, oda már átúszni sem érdemes, Tary úr és Cseka bácsi se fúrja mostanában a vizet, a túlsó parton várakoznak ránk. Körülnézek. Körös-körül hatalmas nyarak, kisebb füzek, körülöttem óriási nyárfák kivágott törzsasztalai. Akár a huszonhárom székely törzs ülőhelye. Igaz azok kőből voltak. Tűzáldozati helyek. Meg is kérdezem Ásvay Jókay Móric uramat, hogy mit szól ehhez? (Kossuthot a Belvároson hagyta egy odaadó menyecskénél.) Bólogat és megírja Bálványosvárában. A Körültáj, a gyűlés helyén, a körültáji áldozat helyén, ahol a pogány babonákból formálódott a keresztyén hit, ahol a vén asszonyférfiak bölcsességeket mondtak földig érő orral, ám nem erőltettek ránk melegséget.

Elindulok az innenső parton. Kimegyek a pusztába. Megérkezem a törzsi gyűlésre, a kurultájra (kurultay). A Magyar Törzsi Gyűlésen, a nagy családi tanácson-tanácskozáson távoli testvéreimmel, a sztyeppei lovas harcosokkal találkozom, ahol az érkező nomád rokonokkal (jakutokkal, baskírokkal, kirgizekkel, mongolokkal, ujgurokkal, azeriekkel, üzbégekkel, tatárokkal, kazakokkal, türkménekkel, törökökkel) és vendégekkel megünnepeljük dicső őseinket. A kurul dob dobban, baskír nóta szól, egy kisfiú a fűben ül, csövön fújkálja a homokot (…akárcsak drága Édesapámat látnám a kiskori képén, szeme sarkán a redőkkel!), a fiú anyja táncol, egy idősebb férfi hosszúnyakú pengetősön játszik.

Ünnepelünk. A honfoglalókra emlékezünk és megesküszünk magunkban arra, hogy megtartjuk honunkat. Nem válunk ócskapiaccá, szemétdombbá, lerakóhellyé. Énekeljük ereszkedő dallamú énekeinket. Áhítattal figyelünk egymásra. Érezzük a sokszínű kultúránkat.

Tízezrek gyülekeznek itt, sehol egy részeg, sehol egy beállt drogos. Nem vonaglunk szivárványos paradicsommadárként. Csodáljuk a harcosok ügyességét, sajnáljuk, hogy nem áll már kezünkre az íj, a kelevéz és a háromágú csillag. Végignézünk saját fantáziátlan nemzetközi ruházatunkon, és azon töprengünk, hogy hogyan válhatnánk hétköznapokon magyarokká, hogyan kerülhetnénk el a hétvégi skanzen-magyarkodást. Miként válhatnánk magyartalanított páriákból büszke és öntudatos magyarokká, vesztes kicsikből nagyokká, cselédekből gazdákká, szabados világfiból szabad magyarrá?

Itt együtt emlékezik, összetart a magyar.

Újra magunkra találunk tiszta lélekkel – anélkül, hogy megváltozott tudatállapotba hajtanánk magunkat, vagy egy őrült kérésére tömegesen elvándorolnánk. Reménykedünk, hogy a nagy megemlékezés rendet vág, rendet sodor a kusza elméletekben. A puszta kiszeleli a léhát a sokféle magból. Méltó módon emlékezünk szakrális uralkodónkra, Atillára, s Árpád fejedelmünkre.

Hazaérkezünk testvéreinkkel.

Kellemes hűvösre ébredek.

Sáfrány Péter Attila

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.