E történet egy csongrádi lakosról szól. Egy itthon maradt édesanyáról. „Csak az nem valósult meg, hogy itthon maradjon… Már beletörődtem. Nem adták meg neki a lehetőséget. Az egész rendszer nem jó…” A gyermekétől kényszerűen elszakított édesanya keserűsége nem egyedi eset, egyre gyakoribb Csongrádon is.

Az édesanya – aki épp a napokban ünnepelte névnapját – kérte, hogy a nevét ne közöljem. A fia öt éve él külföldön. Érettségi után alkalmi munkákból próbált megélni. Nem mindenkit tudnak felsőoktatásban taníttatni, és ez nem is lenne szükséges. Az alkalmi munkákból átlagosan havi negyvenezer forintot tudott megkeresni. Ennyi pénz adott esetben az éhhaláltól megmentheti az embert, csakhogy ez nem lehet életcél. A faitalok – érthetően - teljesen másra vágynak. A külföldre távozás indíttatása tehát egyértelműen itt is a megélhetés volt.

A fiú Londonba került, ahol egy barát a pártfogásába vette. Ez nagy szerencse volt. Megtalálta a magyarok közösségét. Albérletet vett ki, letette az angol nyelvvizsgát. Éjszakai munkát vállalt, árupakolást. Később targoncás-tanfolyamot végzett, s már menedzserként irányította a munkát, de közben maga is targoncát vezetett. Ott e területen is van előbbre jutási lehetőség.

Most három éves főiskolára megy, kap diákhitelt, ami fedezi az albérletet, a megélhetési szükségleteket. Nem luxuséletre kell gondolni. Telik ruhára, ételre, szórakozásra, összességében egy elfogadható, kiszámítható életszínvonal fenntartására. Csak látogatóba tud hazajönni.

– A látogatás végén megkérdeztem tőle, hogy mi az, ami számára itthon nem valósulhatott meg – emlékezik vissza az édesanya.

– Csak az, hogy itthon maradjak – válaszolta a fiú.

A honvágy örökre beépül a külföldön szerencsét próbáló fiatalok érzelemvilágába. Mindenki megéli valamilyen szinten.

És az édesanya?

Beletörődött, vigasztalja magát, hogy így jobb a gyermekének.

– Mikor felvittük a reptérre, annyira fájt a lelkem, hogy az idegösszeomlástól csak a többi, itthon maradt gyerekem tudott megmenteni. Az interneten tartjuk a kapcsolatot. Gyakran beszélünk, de csak a fotókon és a webkamerán láthatom. Bíztam benne, hogy jó döntés volt.

A fiával személyesen csak hébe-hóba, általában félévente, két hétre találkoznak. Nem tudta még meglátogatni, anyagi okok miatt. Bízik benne, hogy később talán kijut hozzá.

A társadalmat mindenképp felelősnek tartja a történtekért, mert a fia „nem kaphatta meg az itthon maradásra a megfelelő lehetőséget”. Nem érti, miért nem. Azt érzékeli, hogy itthon nem jó az egész rendszer. Egyébként politikával nem foglalkozik, felidegesíti. Szörnyülködik a híreken, tehetetlenséget érez. Inkább elkapcsolja a tévét.

Mégis reménykedik a jövőben. Hiszi, hogy valakik majd fognak tenni valamit.

Az ima talán addig is segíthet.

Imádság a Magyarok Nagyasszonyához:

„Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak.”

„Eszközölj ki áldást szent Fiadnál országunk vezetőire, hogy a népet bölcsességgel és igazsággal kormányozzák.”

Az ima fogantatását feltétlenül elősegítené, ha az ország mindenkori vezetői átéreznék hatalmas felelősségüket, s engednék, hogy eljusson hozzájuk az egyszerű magyar emberek fohásza.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.