A permanens leárazások idején – nyári vásár, tanszervásár, őszi vásár, cipővásár, téli vásár, könyvvásár – nincs mit tenni, le kell értékelni. Persze leértékelni az eladhatatlant, a feleslegessé váltat, a lejárt szavatosságút szokták. Úgy látszik, Csongrád is rendelkezik ilyen javakkal, s ennek hatására az önkormányzat vezetése is kedvet kapott a város értékeinek és kultúrájának „leárazásához, kiárusításához”. Egyrészt dobra verik a város néhány ingatlanját, vagy baráti áron odaadják „a haveroknak”. Teszik ezt némi baksis reményében, hogy fenn tudják tartani a fizetőképesség látszatát. Nagy gond ez, egyre nagyobb, de most mégsem erről akarok írni, hiszen ezt már megírta más, máskor és máshol. Ami mostanság igencsak foglalkoztat: a kultúra „leárazása, kiárusítása”. Ez ugyanis megér még néhány billentyű- és egérkattintást.

A városban sorra rendezik azokat az eseményeket, amelyek ugyan programok, de korántsem nevezhetők kulturális rendezvényeknek. Épphogy véget ért a botrányokkal és bűnnel tarkított Körös-toroki Napok, máris következett a Dob utcai „borutca”, amit már a plakát elkészítésében is a dilettantizmus jellemzett. A minőséget tekintve annyira silány, hogy szót sem érdemelne – de mégis.

Vissza kell kanyarodnom a korábbi írásomhoz, az idei Tiszazugi Zenei Fesztivál elmaradt záróhangversenyéhez, illetve a Körös-toroki Napok rendezvényéhez. Hiszen az előbbire valamilyen oknál fogva nincs pénze a városnak. Persze, tudják, úgy van ez, mint otthon: ha nem akarunk valamit megvenni, azt mondjuk, hogy nincs rá pénz. Nos, erre nincsen. Pedig a Körös-toroki napok jogdíjaiból be kellett volna folynia egy szép kis összegnek, s az ott keletkezett forgalom utáni iparűzési adóból is származhat némi önkormányzati summa. Mert bizony keletkezett ott bérleti díjbevétel, hiszen volt olyan árusítóhely, amelynek négy napra félmillió forint volt a bérleti díja. S ehhez járult még az önkormányzat nonprofit cége a „Matula színpaddal”, melyen „kulturális és gyermekprogramok” is voltak - vélhetően a „színvonal” emelése érdekében.

Az, hogy micsoda „kakafónia” volt ott, bevallom, engem nem nagyon érdekel. Bár nem értem, miért kell nyolc helyről nyolcféle zenének bömbölnie, ráadásul egy akkora területen, ahol egy is sok, s néha még zavaró is. De az, hogy a város kulturális életét reprezentáló zeneiskolai tanárok „hangversenyét” is odavitték, több mint a kultúra leárazása. Ez a kultúra lenézése, semmibe vétele, és azoknak az embereknek a kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés, akik nem akarták, vagy nem merték azt mondani: ezt aztán már mégsem!

A káoszban, a koszban néhány részegen vonagló félmeztelen ember előtt komolyzenét játszatni tanáremberekkel, azt gondolom, hogy több mint botrány. S ahogy elnéztem, ami még véget sem ért ott, máris folytatódott emitt. Szomorúan látom, hogy a város aktívan részt vesz a leárazásban. Az értékeit kiárusítja, mégpedig leárazva. Ezzel a kultúránkat le is nézi, s akaratlanul is teret ad a világ szemetének. Hozzájárul az olcsó populizmus terjesztéséhez, s segíti annak térhódítását.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.