A gazdasági okok miatt kényszerűségből külföldre távozott csongrádiakat bemutató tervezett sorozat végére értem, bár az érintett egyének, családok bemutatását hosszú ideig lehetne folytatni, mondhatni a végtelenségig, hiszen már Csongrádon is majdnem minden család valamely tagja külföldön él. Újabb, valóságos népvándorlási folyamattal kell szembenéznünk. A családi fészek csonka, máshol üres. Egyre nagyobb a csönd. Hazánkban ma – sok tekintetben – hasonló a helyzet, mint ötvenhat évvel ezelőtt volt, csak akkortájt a kényszerű távozás okai között voltak a szovjetek és a tankjaik, most viszont a lánctalpak helyett sokak sorsát – szintén külföldről – intézik a pénzügyi oligarchák és a bankjaik.

Ülök a biztosítóban, az ügyintéző hölgy fantasztikusan türelmes. Ősz hajú, kontyos nénike adja elő a semmit csaknem egy órahosszán keresztül. Hogy ugyanis Franciaországban dolgozó lányáék alig 40 négyzetméteres lakásukra milliós kárt jelentettek be, de a Szegedről kiérkezett kárszakértő értetlenül állt a csöppnyi lakásban. Merthogy nem is keletkezett jelentős kár. „Igen ám – sopánkodna ravaszul a nénike –, van ott festmény és számítógép is!” Ha azt mondta volna, hogy drasztikusan lement a büszke galloknál az euró árfolyama, és azért próbálnak nyerészkedni a lányáék, azt jobban elhittem volna.

A második világháború utáni időszakban négy divatszakaszt különíthetünk el. Az első a negyvenes és az ötvenes évek fordulójára esik, amikor a két világháború közötti normákat „uniformizációs kísérlet”, vagyis a „kényszerpuritánság” váltja fel. Egy évtizeddel később már igyekeztünk visszatérni a „normailtáshoz”. A harmadik időszak – 1968. körül – az ifjúsági szubkultúrák (a beat és a rock) térhódítását jelenti. A negyedik forduló a nyolcvanas évek közepére esik, amikor megindul a piacosodás, s az öltözködés jelentős mértékben differenciálódik.

Hideg van. Rosszul esik felvenni a kabátot. Amikor negyven fok felett volt a hőmérséklet, mennyit panaszkodtunk. S lám már most mennyire hiányzik a meleg! Persze ez minden ősszel így van. Majd, a télbe haladva, egyre inkább tele lesz az ember hócipője a hideggel, a sötétséggel, a zord világgal.

A konyha nagyon fontos helyet töltött be a családok életében. Nemcsak az étkezés, de a tisztálkodás, családi és társas élet színhelye is volt. A hatvanas évektől egy átértékelődés figyelhető meg. A panel a konyha funkcióit leegyszerűsítette: a kis alapterület miatt csak ételkészítésre alkalmas, a harminc négyzetméter összterületből mindössze két-három négyzetmétert ölel fel. A panelbeli konyha új neve: főzőfülke. Újdonság a beépített konyhabútor is. Vendégség esetén az egyik lakószoba alakul át ideiglenes étkezővé, illetve valamilyen megoldással a lakásban étkező fülkéket alakítanak ki.

Az ’50-es évek elején Magyarországon az államosítással átalakultak a lakástulajdon-viszonyok is, az állami lakásszektor dinamikusan növekedett. A ’60-as és a ’80-as évek között közel félmillió panellakás épült. Már a II. világháború után rendkívül elmaradott volt a lakásépítés helyzete, pedig az igény – az iparba vándorló munkaerő révén – egyre növekedett. Hazánkban a lakások száma 1949. és 1990. között hatvan százalékkal emelkedett – ezen új ingatlanok magán- és államerőből létesültek. A szocialista berendezkedés a lakást a társadalmi juttatások közé sorolta, a benyújtott lakásigényeket szempontok szerint rangsorolta, a várakozási idő átlagosan öt év volt. Ilyen tanácsi lakáshoz jutottak a szociálisan rászorultak és – mondjuk ki bátran – a káderek, akiket akkoriban „a szerencsések” jelzővel illettek.

Jézus példáját kellene követnem, ha teljesen hű akarnék lenni ahhoz a keresztényi szellemiséghez, amit Ő alapozott meg: a tudás templomaiból ki kellene vernem a kufárokat! Sajnos napjaikban sem az erkölcs – ami a hatalomtól független –, sem a hatalom – amelynek szilárd erkölcsi alapon kellene állnia – nem képes rendet tartani a hétköznapi életben. Óvodáink és iskoláink – melyekre kénytelenek vagyunk gyermekeink oktatásának és nevelésének egy részét átruházni – nem tudnak megfelelni az elemi erkölcsi elvárásoknak. Sőt, Jézus tanításait szó szerint értelmezve, az óvodák és az iskolák döntő többsége immár a kufárok házává vált. Mindent adnak, mindent vesznek, ajánlanak és vetetnek, s mindezt gyakran a pedagógusok személyes közreműködésével teszik.

Kezdetben volt a vágya, melyet felerősített egy európai hajóút. Majd jött a távozása, ám a honvágy visszaszólította. Itthon megint szembesült a valósággal, s sakkozhatott a számlákkal. Ismét irányt váltott, s külföldre ment. Ma már nincs honvágya és nincs hazatérési lehetősége sem. Faur Judit végleg távozott, s nem bánta meg.

Hamvas Béla a következőket írta valamikor a ’40-es években: „De egyébként is, utókor! Nem lesz azoknak kedvük ahhoz, hogy papírral vesződjenek. Olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtetnek. Az emberekkel a múltat el fogja felejtetni a jelen - nem azért, mert nagyon boldogok lesznek, hanem éppen mert nagyon boldogtalanok, annyira, hogy senki sem tudja majd enyhíteni szenvedésüket.” Valóban csak saját gyarlóságunk és emberi tökéletlenségünk az oka, hogy nem tanulunk a múltunkból, avagy a „mindennapok szelleme” is felelős ezért – globális és helyi szinten egyaránt?

A pedagógusok és a gyerekek is minden évben izgalommal várják az iskola- és az óvodakezdést. Három gyermekünkből kettő még itt koptatja az oktatási intézmények felszereléseit, de néha ez a koptatás nem is olyan egyszerű, egy-két iskolába és óvodába megérkezni sem könnyű.