Kezdetben volt a vágya, melyet felerősített egy európai hajóút. Majd jött a távozása, ám a honvágy visszaszólította. Itthon megint szembesült a valósággal, s sakkozhatott a számlákkal. Ismét irányt váltott, s külföldre ment. Ma már nincs honvágya és nincs hazatérési lehetősége sem. Faur Judit végleg távozott, s nem bánta meg.

Faur Judit
tanítónő

A csongrádi Batsányi János Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégiumban – ahol „D” osztályba járt, vagyis pedagógiai szakirányú képzésben részesült – 1999-ben végzett. A szalagavatón a Kabaré című musical-re koreografált produkcióban táncolt. A kecskeméti tanítóképzőbe sikeresen jelentkezett.

A „D” osztályosokat akkoriban kifejezetten a pedagóguspályára készítettünk fel, természetesen itthoni tervekkel. Ő, s az osztálytársai is mind magyar kisgyermekeknek akartak furulyázni, énekelni, gyermekirodalmat mesélni. De végül az ő tervei másként váltak valóra.

Juditnak gyermekkori vágya volt az utazás, a barangolás a „nagyvilágban”. A diploma megszerzése után hajóra szállt. Először a Rajnán, Amsterdam és Strassbourg között hajózott, s egy cég alkalmazottjaként szobalányként és felszolgálóként dolgozott. Később átkerült a Dunára, a Passau és Budapest, illetve a Passau és Fekete-tenger közötti útvonalra. Bejárta egész Európát. Az álom megvalósult, ám a honvágya visszacsalta Szentesre.

Hazatérvén nehézkesen tudott elhelyezkedni. Végül egy cég területi képviselője lett. Sok emberrel foglalkozott, autóval közlekedett. Sikerült Szentesen egy kisebb lakáshoz is jutnia.

„Vegetáció volt, sakkoztam a számlákkal. Melyiket fizessem ki? Ki kellett találnom, hogy inkább a vizet, a villanyt, vagy a gázt kapcsolják ki, vagy esetleg a bank lépjen fel ellenem, ha nem fizetem határidőre a törlesztő-részletet” – emlékezett Judit élete azon időszakára.

Lényegében a bevétel és a kiadás éppen egyenlőséget mutatott. Ekkor jött az a pont, amikor kimondta: elég! Munkaközvetítő útján Ausztriába került. Nyáron Klagenfurt mellett, egy nyári üdülőközpontban, míg télen a svájci határon, egy síparadicsomban dolgozott. Ott nem voltak problémái a számlákkal, de a célja még mindig az volt, hogy a szentesi lakást ki tudja fizetni, s ehhez végül kétévi külföldi munkára volt szüksége. Ismét vissza akart térni, ám itt közbeszólt a magánélet: megismerkedett egy osztrák férfivel.

„Feladtam a szezonozást. Éves állást vállaltam egy klagenfurti pláza kávézójában. Jó a légkör, részeg emberekkel nem találkozom, éjszakázni sem kell. A fizetésből a vásárlások végére érek” – összegezte Judit a jelent.

Az itthon szerzett tanítói diplomáját Ausztriában honosíttatni szeretné. Lesz rá esélye. S már nem fontolgatja a hazatérést. Honvágya kezdetben többször volt, ma már ritkán fordul elő.

„Tulajdonképpen szép az életem. Az életszínvonal magasabb. El tudunk menni étterembe vacsorázni, ki tudom gazdálkodni a nyaralást. Nem bánom, hogy így döntöttem” – mondta Judit, jelképesen pontot téve az eddigi életútja végére.

Faur Judit valószínűleg nem tér vissza életvitelszerűen Magyarországra, s nem ő lesz az egyedüli. Az ötéves osztálytalálkozón kiderült, hogy a tanulók zöme hiába szerzett pedagógiai jellegű diplomát, nem tud a szakmájában elhelyezkedni. Többen fontolgatják a külföldre távozás lehetőségét, mert semmiféle munka sem akad már számukra, a többségük szerint Magyarország egyre inkább élhetetlenné válik.

Néhányan a szüleiket nem akarják egyedül hagyni, ezért még maradnak. De ők vannak kevesebben.

A szülők sokat tettek gyermekeik taníttatásáért, mégis ők, valamint a tanárok és a diákok együttes törekvése került vakvágányra. S ez nem a mi hibánk, de a tényt mégis meg kell állapítani, a helyzetet konstatálni kell.

Sokak szerint ez így helyes, s néhányan – főként a „nagy nemzetközi liberalizmus” szólamaival – még előnyt is kovácsolnak belőle, pedig tévednek, s nem helyes, amit tesznek!

Mikor mernek végre az emberek megszólalni, véleményt mondani? Hol marad a felelősségre vonás? Hogyan akarják, próbálják az illetékesek az elvándorlási folyamatot megállítani? Mert a nemzetköziség – a nemzetek ügyeinek közös megismerése, segítése – korántsem a nemzetek eladósítását, az ország élhetetlenné válását jelenti.

Akkora a közömbösség, hogy kénytelen vagyok a kérdést feltenni: egyáltalán mi lesz az országunkkal? Érdekel ez bennünket?

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.