A gazdasági okok miatt kényszerűségből külföldre távozott csongrádiakat bemutató tervezett sorozat végére értem, bár az érintett egyének, családok bemutatását hosszú ideig lehetne folytatni, mondhatni a végtelenségig, hiszen már Csongrádon is majdnem minden család valamely tagja külföldön él. Újabb, valóságos népvándorlási folyamattal kell szembenéznünk. A családi fészek csonka, máshol üres. Egyre nagyobb a csönd. Hazánkban ma – sok tekintetben – hasonló a helyzet, mint ötvenhat évvel ezelőtt volt, csak akkortájt a kényszerű távozás okai között voltak a szovjetek és a tankjaik, most viszont a lánctalpak helyett sokak sorsát – szintén külföldről – intézik a pénzügyi oligarchák és a bankjaik.

Az okokat vizsgálva egyértelműen összegezhető, hogy a kivándorlás egyrészt a munka hiányából fakad. Másrészt a nagyon alacsony fizetés és életszínvonal jelölhető meg, amiért ugyanakkor aránytalanul sokat kell dolgozni.

A kitelepülés célországai: Ausztria, Németország és Anglia, valamint – a többi uniós tagállam közül – különösen Írország. Szóba jöhet még: az Amerikai Egyesült Államok. A sorozat legtöbb riportja Írországba kivándorlókkal készült.

Kibontakozhatott az átlagos kép, milyen is az élet odakint. A legtöbb magyar egyáltalán nem beszéli, vagy csak alacsony szinten ismeri az adott ország nyelvét, így szinte soha nem képes asszimilálódni. Az értékrend megváltozik. Ott nem derogál mosogatni, felszolgálni, autót mosni. Nézzük végig a megszólaltatottak sorát.

BMF diplomával lépcsőház takarítás adódott. A villamos üzemmérnök mosogat és, a szociológus bolti eladó, az idegenforgalmi szakmenedzser felszolgáló, a pedagógus pincér. Igen, a magyar értelmiséget segédmunkára használják. Ez lett az itthon szerzett diplomából, ami sok oldalról nézve nem kis áldozatba, erőfeszítésbe került. Talán az orvosoknak a legnagyobb a lehetőségük.

A befogadó ország nem jár rosszul, ugyanis a gyermeknevelés és taníttatás minden társadalomban befektetés. Normális, a nemzetet fenntartani akaró körülmények között – az ifjúság otthoni munkába állásával – a családokba visszaáramlik a jövedelem. Itt egészen másról van szó. Ingyenes készáru, importutód érkezik. Itthon azonban a széthulló család nem hozhat gazdasági növekedést, a család szétzilálása magában hordozza az erkölcsi és egészségi pusztulást. E folyamat történelmi tanúi vagyunk.

A külföldi magyar munkavállalóknak jóval magasabb a fizetésük, mint az itthon lenne. És ami nagyon fontos: van munkájuk, amiért van fizetésük! A jólét azonban csak látszólagosan jó lét. Lakáskörülményeik általában rosszabbak az itthoninál. Lakást bérelnek, bár már Magyarországon is ez mutatkozik a legelérhetőbb megoldásnak. Spórolnak. Amivel többet engednek meg maguknak, az nem esik mérföldekre a szerény, átlagos életszínvonaltól. Mert a jólét nagyon relatív fogalom. Olvashattuk, hogy belefér az étterem, kirándulás, vásárlás, de az mégis tény, hogy a magyar a nyugati társadalmak felépítményében az alsó harmadban helyezkedik el.

A hazatérés lehetőségét kezdetben dédelgetik. Szinte mindenkit kínoz a honvágy, a sok hazai emlék leülepszik a lelkekben. Kísért a gyermekkor múltbeli, levegőben lógó élménye, a családtagok hiánya. Naponta szembenéznek azzal, hogy a kinti kulturális közegből kilógnak. Nem értik azt a humort, nincsenek közös olvasmányélmények, közös viccek, a közösségnek sosem lesznek teljes részesei. Hiányoznak a gyökerek. Mégis kezdik feladni a hazatérés reményét és lehetőségét, mert egyre nehezebb itthon boldogulni. Lassan kialakul a kettősség, a „se itt, se ott” léthelyzete. Megszokják. Eluralkodik rajtuk a világ dolgaival nem bajlódó, teendői után futó, este fáradtan roskadozó, szellemi magaslatokat nem igénylő, minden kommerszre nyitott, magányos ember általános életérzése.

Szinte mindenkinek feltettem a kérdést: kit tartanak a helyzetért felelősnek? Mindenki a kormányokat, a politikai folyamatokat nevezte meg. Zavarosan, de látjuk a világhatalmi és nemzeti törekvések konfliktusainak következményeit. A világhatalmak újrafelosztása történik, ami észrevétlenül, különböző stratégiákkal szűkíti az országok mozgásterét, szuverenitását. Valahogy és valamikor el kellett jutni idáig. Vagy ugyan más és más színfalak mögött, de mindig így volt?

Igaz, hogy a diktatúrákban nincs szabad véleménynyilvánítás, de a demokrácia adta lehetőséggel is élni kell tudni. Sajnos a nemzetünknek nincs meg ebben a kellő gyakorlata, s a történelmünk sem adott esélyt a kibontására. Két véglet alakult ki: a szolgalelkű közöny és a széthúzás. Egyik ártalmasabb a másiknál – elsősorban a haza sorsa, s nem az egyén „gesztenyéje” szemszögéből. De még most, a gyarmati létünk meztelenségének fokozatos kitárulkozása sem sokakban okoz fájdalmas megdöbbenést. Az emberek szépen idomulnak a helyzethez. Már előre betervezik az ifjú gyermek távozását, készülnek rá. Az ügyesek fényezik, az indulatosabb egy percig felhorkan. A csendesebb imádkozik. A strucc pedig most is bedugja fejét a homokba. Lassan megszokjuk, beépül a köztudatba. Ez van.

Elhúztak, elhúznak... Elvégre megmondták előre. S egyébként is, ilyen az élet. Szétszóródásunk velejárója a magyarság történelmének. Nemzetünk múltjában is láthattunk már erre példát, eleget.

Summázva: lehet, hogy a legnagyobb áldozatok felvállalásával is maradni kellene a szülőföldünkön. A hazánkban: Magyarországon.

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.