Könyvtárba belépni sohasem hétköznapi érzés! Az olvasni szerető ember számára felemelő érzés böngészni, nézelődni a polcok között. Ha a könyvet kinyitjuk és beleolvasunk, máris észrevétlenül telik az idő. Szellemi séta ez az írástudó ember világában. Majd ránk törnek a gondolatok – Vörösmartyval is ez történhetett. Gondolatok a könyvtárban. Súlyos, fontos gondolatok bontakoznak ki, fogalmazódnak meg, kérdések merülnek föl. Akaratlanul sodornak, s vezetnek át a küzdelmes élet világába bennünket.

Jolánka időben kikészített mindent. Már ugyan ősz utója járta, de még nem volt hideg. „ – A kardigán elég lesz, de vedd fel a kis sapkádat is” - szólt oda a kicsi Gergőnek. A sárgára meszelt fal elől még nem vitte be a kamrába a zöld padot. Gondosan ráhelyezte a vékony fehér viaszgyertyákat, a gyufát. Pénztárca, ezüstszürke kapukulcs. Felnézett az égre. Esernyő, nehogy Gergő elázzon. Majd kihozta a gyékényszatyrot. Gondolkodott. Hátha kell még a kis seprű, na meg egy kis újságpapír Gergő kezét megtörölni, hátha valamihez hozzáér. „– Indulhatunk, kicsikém - s már zárta is be a konyhaajtót, ráhajtotta az összeeszkábált zöldes szúnyoghálót.

A szélesebb betonúton néha nyulak, őzek riadtan szaladnak át. Macskaszem villan, talán még róka is jár. A seregélyek már nem betűformákban, hanem nagy, változó alakú fekete foltokban sereglenek. Le-lecsapnak az elhagyott tanyák kiszáradt fáira felfutó szőlők mazsolás fürtjeire. A denevérek eltűntek, estelente sem látni őket. Hamarosan már a varjak károgása is a tél közeledtét jelzi.

Szinte közhelyszámba megy, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember egyszerre alanya és tárgya saját történelmének. Alanya akkor, amikor lehetősége nyílik alakítani annak menetét (felvonul, követelőzik, közösségbe szerveződik és „önkormányoz”, ad absurdum erőszakoskodik), tárgya pedig, amikor cselekvőként tetteivel párhuzamosan különféle összefüggések határozzák meg cselekedetei érvényét és azok kivitelezésének lehetőségeit. Tárgya akkor is, amikor a jövő embere róla alkot ítéletet. 1956 a magyar történelem olyan kikristályosodási pontja, melyben rengeteg folyamat fut össze, jellemek és cselekvési-, valamint identitásformák kristályosodnak ki. Sajnos megannyi, akkor a jövőben irányadónak tartott érték kerül a zár alá – mindmáig.

A seregélyek a semmiből röppennek föl. Villámgyorsan sorakoznak. Amilyen hirtelen felbukkannak, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek a szem elől. Még keresi a tekintetem, vajon hová lettek. Már új V-ket, C-ket és L-eket rajzolnak az égre. Mintha szárnysuhogást hallanék. Lehet, csak a látványhoz képzelem. De nem képzelődöm! Erős surrogást hallani, amikor éles kanyart vesznek!

A szeptemberi eső még átengedi a nap fényét. Nedvesen fénylik a falevél, de napközben még felszárad. Az úton tócsa terpeszkedik. A langyos levegő már csak rövid látogató, nemsokára elűzi a szűnni nem akaró, sűrű esőfüggöny. A vizes avar láttán az ember fázni kezd, érzi a tél leheletét.

Pihe nagy vándorútra készült. Kissé hajlott hátára ráterítette a meleg kardigánt. Vékony lábaira felhúzta a mérföldköves csizmát, a szomorú fűzfavesszőből botot faragott. Törékeny keze rögtön belenőtt a botcsinálta kampóba. Még egy vászonkalapot halászott elő a mindent beburkolni készülő fehér esőből. Feje beleveszett a karimába. Pihe belesimult az öltözetbe, szinte láthatatlanná vált. Mégis kíváncsi volt a világra!

Csend van. Még bágyadtan süt az őszi nap, még langyos meleget fúj a szél. Mindenki ismeri az érzést, amikor a magányos, elhagyatott sivárságában is titkos épület hívogat. Letörlöd a port, lenyomod a rozsdás kilincset. Elképzeled, mikor pattogott a tűz, füstölt a kémény, az élet jele. Odaérzed a szakadt, szürke függönyön át az asztalt körbeülők vacsorájának illatát. Hallani véled a kutya izgatott csaholását, amikor a gazda átlépi a küszöböt. Az udvaron a baromfik matatására figyelsz. A kötélen ruha száradt, a spárgát a két fa közé húzták ki. Még oda vélheted a csipeszt is. Óhatatlanul megérint az idő múlása. Tiszteletteljes kíváncsisággal figyeled a múlt emberi életének maradványait.

Vajon meddig elég a Föld vízkészlete? Igaz az ENSZ jóslata, miszerint az évszázad végére drágább lehet az egészséges ivóvíz az aranynál? Általános emberi szokás, hogy csak akkor értékeljük a meglévő kincseinket, ha azok fogyóban vannak, avagy a hiányuk kezd veszélyt jelenteni az életünkre.

Az elmúlt napokban ismét az országos média kereszttüzébe került a kérdés, miszerint megszabadulhatunk-e a napi rabszolgamunkától, illetve a napi, heti kötelező munkaidő rövidülhetne-e? A probléma megoldását a két lehetőség összekapcsolása jelentheti. Egyrészt az államnak gondoskodnia kell polgárairól – garantált jövedelemmel, a létminimumot meghaladó szinten –, másrészt a kötelező napi munkaidő rövidülésével munkahelyeket teremthetünk, de ehhez ki kell szabadulnunk az „összeszerelő ország” státuszból.