Az elmúlt napokban ismét az országos média kereszttüzébe került a kérdés, miszerint megszabadulhatunk-e a napi rabszolgamunkától, illetve a napi, heti kötelező munkaidő rövidülhetne-e? A probléma megoldását a két lehetőség összekapcsolása jelentheti. Egyrészt az államnak gondoskodnia kell polgárairól – garantált jövedelemmel, a létminimumot meghaladó szinten –, másrészt a kötelező napi munkaidő rövidülésével munkahelyeket teremthetünk, de ehhez ki kell szabadulnunk az „összeszerelő ország” státuszból.

Tény, hogy világválságban vergődünk. Együtt alakult ki a világszintű gazdasági és a világméretű értékválság. Az, hogy az összetett válsághelyzet milyen hosszan húzódik, már kérdéses. Nem lehetetlen, hogy egy végtelen – s a hagyományos gazdaság- és társadalompolitikai eszközökkel, elavult kérdésfeltevéssel és -válaszokkal, idejétmúlt gazdaságpolitikai módszerekkel megoldhatatlan – problémarendszer előtt állunk. A gazdaság világméretekben képtelen megfelelni a bolygónkat terhelő biológiai tehernek. A világunkat egyszerre sújtja az el nem különíthető gazdasági és értékválság.

Az emberiség lélekszámát jelenleg mintegy hétmilliárdra becsülik. A legnépesebb országok nem Európában, vagy az amerikai kontinens északi felén találhatóak, hanem Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában. A probléma mégis globális. A kérdés az, hogy lehet-e értelmes munkát találni, kitalálni és adni ennyi embernek. Lehet-e, kell-e munkaalapú társadalmakról beszélni az értékalapúakkal szemben?

Érdemes megvizsgálni, vajon mi az emberi élet értelme és célja? Cél lehet, hogy a többség állatmódra éljen, napi tizenkét-tizennyolc óra rabszolgamunkát végezzen egy szűk kisebbség gyönyörűségére? Vagy cél lehet esetleg, hogy a modern fogalmaink szerinti jólétben éljen az emberiség lehetőleg minél nagyobb hányada?

Ismert tény, hogy a keletkező érték kilencven százaléka az emberiség kevesebb, mint tíz százalékánál koncentrálódik. S a javak kevesebb, mint tíz százaléka jut az emberiség kilencven százalékának, miközben az alsó decilisben élő mintegy hétszázmillió ember még az élet fenntartásához szükséges napi élelmiszerhez és ivóvízhez sem jut hozzá, és szinte semmilyen, a modern értelemben vett egészségügyi és szociális ellátásban sem részesül. Hiszen a világunkban manapság is naponta tízezrek halnak éhen, vagy szomjan.

Mondhatnánk, hogy a szerencsétlen helyzetben lévők „nem is végeznek semmilyen érdemi munkát”. De mi valójában a munka? Míg az otthoni gyermeknevelést csak az intézményes körülmények között végezve tekintjük munkának, addig a csokoládétojásba rejtett műanyagfigura összeszerelését hasznos munkaként kezeljük. Vajon munkának tekinthető-e minden emberi tevékenység, vagy sem? S vajon hasznos-e minden látszólagos munka? És mi a valóban hasznos tevékenység a társadalom számára? Hogyan mérhető a hasznosság? S csak az a hasznos, ami azonnal eladható, vagyis közvetlenül pénzben mérhető a tevékenység eredménye, vagy esetleg más is lehet az? Ha más is, akkor a gyermeknevelés, a művészeti alkotótevékenység, vagy a sportolás is munkának tekinthető?

A természeti népek nem is ismerik a munka fogalmát, számukra a napi megélhetésért folytatott tevékenység az élet. Ők nem munkát végeznek, hanem élnek. Ebből következően a munka valamilyen elkülönült tevékenység, amelyet szervezett formában végez az ember, s ennek a tevékenységnek az eredményeképpen valamilyen többletértéknek kell létrejönnie, amely az életminőség javítását szolgálhatná. De akkor a következő kérdés az lehet, hogy szabad-e kisajátítani egy kisebbségnek – jelesül a társadalom kevesebb, mint tíz százalékának – az így keletkező többletet a többiek kárára felhasználnia, ami – szintén nem mellékesen – a társadalom és a természet kizsákmányolása is egyszerre.

További probléma a közmunka, s a közhasznú munka – mint büntetés – alkalmazása is. Ez utóbbi esetén talán a bíróság által megállapított idejű büntető adó alkalmazása is hatékonyabb eszköz lehetne. Az egyik esetben „félpénzért” végeznek emberek sokszor felesleges munkát, sőt sok esetben olyat, amellyel devalválják a versenyszférában végzendő munkát. A másik esetben valódi büntetés a munka, de itt kiviláglik a szabadon választott munka és a büntetésként végzett munka közötti ellentmondás is. Miszerint primitív munkával mentesülni lehet bizonyos – egyébként súlyosabb – jogkövetkezményektől, míg ugyanezt a tevékenységet szabadon választva sokszor még a megélhetés sem biztosítható belőle. A közmunka (közfoglalkoztatás) és a közhasznú munka leértékeli az értékteremtő munkát, ráadásul letöri az amúgy is alacsony béreket. S a versenyszférából a közmunka és a közhasznú munka miatt kiszorulókat lejjebb löki, olyannyira, hogy egy idő után ők maguk is az önkéntes, vagy a kényszerű közfoglalkoztatottak között találják magukat.

S még egy apróság: a beteg emberek állapota javítható értelmes munkával, míg az értelmetlen munka (amelynek még a beteg sem látja értelmét, például a falevelek egyik helyről a másikra söpörtetése) tovább rontja a beteg állapotát.

Az önként végzett hatékony értékteremtő munkát a mai szintnél lényegesen nagyobb megbecsülésben kell részesíteni, s azt a mai béreink többszörösével kell elismerni. Tudom hogy az ellenvélemény az, hogy ezzel rövidtávon bizonyosan az ország versenyképességét rontanánk, viszont nem csak „pirruszi győzelmeket” arathatnánk, s hosszútávon akár meg is fordíthatnánk a jelenlegi negatív tendenciákat.

S mi az érték? Valami olyan dolog, ami pénzben (vagy valamilyen más, a közösség által elfogatott értékközvetítő eszközben) mérhető, avagy ma már olyan dolog is lehet, amit a gazdaság egyes szereplői tőkebefektetéssel, reklámmal és marketinggel azzá tesznek, s egyébként lehet, hogy ezek az ember számára alapvetően feleslegesek? S ami nem piacosítható, az is lehet értékes? Miért értékesebb egy futballista, mint egy Nobel-díjas orvosprofesszor? Miért értékesebb a gyémánt, mint a levegő? Nos, ezek a modern közgazdaságtan nagy paradoxonai, amelyekre értelmes válasz alig-alig adható. Vagy ha mégis, abban az esetben a válasz valamilyen értékválságot takar. Olyan torzulás az emberiség történetében, amely a társadalmi fejlődés általunk ismert alakulásán keresztül nem is magyarázható.

Helyes a tizenkilencedik században elért háromszor nyolc órás napi időmegosztást ismét olyan módon torzítani, hogy az egyes ember által végzett munka sokszor napi tizenkét-tizenhat óra legyen? Ráadásul még ez is kevés a „normálisnak” vélt modernkor által létrehozott fogyasztási szint és életnívó fenntartásához? Nem kellene a profitérdekek visszaszorításával a napi munkaidőt hat órában maximalizálni, s ezzel egyrészt negyedrésszel több embert hasznos munkához, munkahelyhez, ezáltal jövedelemhez juttatni? Másrészt – az emberi élet értékét és értelmét felülvizsgálva – több időt hagyni az emberi szervezet szellemi és fizikai fejlesztésére, regenerálására? Meggyőződésem szerint ez már rövidtávon is az egészségügyi kiadások csökkenéséhez, s az életminőség javulásához vezetne. Emellett természetesen el kellene ismerni valóságos munkának a gyermeknevelést, szülő vagy ellátásra szoruló hozzátartozó gondozását, s azt úgy is kellene társadalmi közkiadásként honorálni!

Számos ország alkalmazza az állam által juttatott garantált jövedelmet – amelyet egyénre, illetve a család létszámához alakítva biztosít –, illetve a rész- és csökkentett munkaidőt. A magyar politikusoknak és az EU bürokratáinak is át kellene gondolniuk e helyzetet. Ideje lenne a napjaink kihívásaira adekvát válaszokat adni, mert a jelenlegi válaszok elavultak és életképtelenek, avítt viszonyokat igyekeznek konzerválni, és ezzel a társadalmat is hosszú évtizedekre elavult pályára állítják!

Nem munka-, hanem értékalapú társadalmat és gazdaságot kell teremteni, nincs visszaút a tizenhetedik századba! A problémákra megoldást csak a magas színvonalú oktatás, a K+F (kutatás-fejlesztés), az innováció, a magas hozzáadott értékű hatékony termelés, s elsősorban a huszonkettedik századra előretekintő gondolkodás adhat – hazai és globális méretekben egyaránt.

N-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.