Úgy gondolom, a külföldre vándorlás nem csak a politika függvénye. Természetesen, elsődleges a megélhetés lehetősége, munkahelyek létesítése. De rendkívül fontos tényezőnek tartom a szemléletet, az ifjúság nevelését. A nevelés elsődleges színtere – az iskola mellett – a család. A család hatalmas összetartó erő. A szülők, nagyszülők, gyerekek, sőt a távolabbi rokonsági szálak kapcsolatát tudatosan kellene összetartani. Erősíteni, esetleg fáradozni érte. Három gondolatkörről szeretnék most írni, ami a hazafiság, s a hazaszeretetre nevelés területéhez tartozik. Régen bizony még a tanár óravázlatában is fel kellett tűntetni a nevelési célokat egy-egy tanítási órához kapcsolódóan. Akkor erős formalitásnak éreztem, mondhatni kényszerű tehernek. Mégis el kell ismernem, hogy minden nevelési területen többet tudtunk felmutatni.

VOLT egyszer egy rádió. Önkormányzati médiumként sugárzott egy búskomor novemberi napig. A stáb tizenöt esztendei munka után éjféltájt végleg elköszönt a hallgatóktól. Arról, hogy a rádiósok jól végezték-e a dolgukat, avagy sem, megoszlanak a vélemények. Ám az a tény, hogy a műsor helyből szólt, helyi emberekről helyi embereknek, a médium sokak szívét megdobogtatta. Persze voltak fanyalgók, akik nem tudtak kibékülni a műsorszerkesztéssel, ők a stúdióvezetőre orroltak, azt javasolták neki, hogy a stúdióban ne szólaljon meg, és lehetőleg ne nyúljon semmihez. És voltak emberek, akik már csak akkor vették észre a rádió hiányát, amikor végleg elhallgatott. Él körünkben egy közmondás, miszerint „a fejétől bűzlik a hal”. E rádió esetében mindez nagyon is helytálló. Igaz. Alábbi történetünk a stúdióvezetőt mutatja, görbe tükörben. A vezetőt, aki mindenképpen felelős a dolgok ilyetén való alakulásáért: nem adta le időben a frekvenciaengedélyt. Saját bevallása szerint félórát késett. Pontatlansága azt eredményezte, hogy a rádiót kizárták a pályázatból. Ő maga egy sajtótájékoztatón elismerte, hogy hibázott. Felelőtlenségével akkor az adáskörzet tájékoztatási rendszerén ejtett CSORBÁT.

Bogár imádta a művészeteket. Maga is rekedt hangon énekelt. Tudott furulyázni, sőt a zongorán a billentyűk helyét is ismerte. Életét általában kotta nélkül játszotta, de ha arról volt szó, a kottát is kitűnően olvasta. Egyébként is tudott olvasni, életkorának megfelelően rengeteg könyvet átbogarászott. Sőt! Kevesen hinnék, de még írt is. Hol lágy húrokat pengetett, máskor betűivel csípett, karmolt. A szép előtt megállt. Ami rászolgált, azt megcsodálta. Hitt az esztétikum ember- és madárformáló erejében. Nem kis fájdalommal pattant ki agyából a gondolat, teljes fegyverzetben, hogy miért is kellene őneki borítékot nyalogatnia, akár termékeket árulnia. Minden repülőbizonyítványa a művészetekhez kötődött, mindez mellett persze más munka szépségét és fontosságát is hangosan hangoztatta.

Döbbenetes statisztikai adatokba, véleményekbe ütközhetünk, ha a fiatal generációt kérdezzük a jövőjéről. Tizennyolc éves kor alatt alig találni ma már olyan magyar állampolgárt, akinek ne fordult volna meg a fejében, hogy életét külföldön alapozza meg, vagy esetleg – „fityiszt mutatva a kamatra gyötört áldott anyaföldnek” – örökre elhagyja azt. Kortársaim többsége szinte naiv bizalommal tekint a majdani külföldi siker elébe, noha vannak szomorú ellenpéldák, melyek igazolják, hogy külföldön is „mit ér a magyar”. Ennek oka nem valamiféle veleszületett kozmopolitizmus, irtózás az itteni emberek és adottságok iránt, sokkal inkább egy valós helyzetfelismerésből adódó szomorú következtetés. Lesújtó tünete annak, hogy a mai Magyarországon senki nem tervezhet előre, nincsenek meg a stabil élet alapfeltételei. A fennálló rend – melyet jobbnak ígértek az előzőnél – bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hozott, amelyben a jelenkori „szabadverseny” irtózatos farkastörvényei érvényesülnek. Egyesek szerint mi, magyarok – a kádári paternalista állam miatt – ebben a liberális világban képtelenek vagyunk egyénenként az önmegvalósításra, s az önérdek-érvényesítésre. Ez persze csak részben igaz, akadnak ugyanis olyan strukturális feltételek, melyek alapvetően meghatározzák az egyén boldogulásának lehetőségeit.

Bogár elhatározta, hogy ő bebizonyítja. Be bizony, mert amit ő elhatározott, az mindig valahogy úgy lett. Addig bogarászott, míg fennen hangoztathatta, lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség. Ja? Mit is akart bebizonyítani? Azt, hogy állás igenis van, munkát talál, aki keres. Azt csak döngicsélte magában, hogy erre neki nagy szüksége is van. Főleg mentálisan, na persze a pénz is egy kicsike tényező. Nagyot nem gondolt, mert az ellentétet képezett volna egész élete tanításaival.

Épp válság idején érdemes leginkább áldozni a kultúrára – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt – Hagyomány és alkotóerő című kiállításának megnyitóján. S mily’ jó is lenne, ha ez a mondat eljutna a végekre is. Sajnos, a Viharsarok egyik csücskében, Csongrádon azonban éppen ellenkező tendencia figyelhető meg. Itt az önkormányzati képviselő-testület tagjai négy egymást követő őszi rendezvényből négyet mindannyian kihagytak. Egyrészt nem akármilyen kiállításokat láthattak volna, nem akárkik beszéltek ’56-ról, a zenés tárlatvezetéssel pedig teljesen új szín került a város kulturális palettájára – de őket ez se érdekelte.

Klasszikus falusias képpel lassan már csak a kihaló „múzeumfalvakban” és faluszéleken, esetleg kisvárosok peremén találkozhatunk. Milyen kép él bennünk a falvakról, a falusi életről? Akik a ’70-es évek előtt láttak falusi utcát, számukra a falusi kép az alapozás nélküli, vályog, döngölt, vagy – esetleg – kőalapú házak sora, mégpedig a telken hátranyúló gazdasági épületekkel, istállóval, disznóóllal, baromfiudvarral, valamint gazdálkodásra alkalmas veteményessel, amelyben a napi friss élelmet képes volt a falusi ember előállítani. A közterületeken földutak, esetleg téglajárda, vagy még az sem. A klasszikus falvak egyutcás, vagy szórt települések – a földrajzi adottságok és a település nagysága függvényében. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott. Mostanság a falvakból az elvándorlás megállíthatatlan. Sőt, a kisvárosok kiüresedése is csak nehezen fékezhető. Munkalehetőség híján a kisvárosok gazdasági, kulturális és egzisztenciális vonzása – a falvakéhoz hasonlóan – megszűnik.

Területe 525 négyzetkilométer, lakossága az ország népességének 17 százaléka. Legalsó pontja a Duna felszíne, legmagasabb pontja a János-hegy, 529 méter. Huszonhárom kerülete van, tizenegy hídja, széles hálózatú tömegközlekedése. Kiemelt helyszínei: a vár, a Margitsziget, a Városliget. Éghajlata kontinentális. 1166 nő jut ezer férfira, ami hetvennel több az országos átlagnál. Kedvelt idegenforgalmi célpont, 37. helyen áll a világ leglátogatottabb városai között. Világörökségi helyszín. Itt található Európa legnagyobb zsinagógája, az országház épülete pedig a világon a harmadik legnagyobb parlamenti épület. Budapest Európa egyik pénzügyi központja. Ehhez képest Csongrádon ugyan van folyó, de hegy nincs, sőt nincsenek kerületei sem. Híd van, kettő (vízállástól függően egy). A tömeg főleg biciklivel és gyalog közlekedik – esetleg autóval rója a (kilo)métereket. Hiányzik a vár, míg meg nem találjuk. Liget nincs. A sziget viszont „arany”, sőt az idősek otthona is ezt a nevet kapta. Feltűnő egybeesés, hogy az éghajlat itt is kontinentális. Nő mindenhol több van, mint férfi, itt is. Csongrád ugyan zsinagógával már nem rendelkezik (leromboltatta egy kommunista közszereplő), parlamentje pedig nem is volt, hacsak a diákot nem számoljuk. De van néhány szép temploma, és még egyéb esztétikus épületek is felkelthetik a figyelmet sétálás közben e kisvárosban.

Az 1956-os forradalom nem értelmezhető anélkül, hogy a hivatalos szervek által képzett dokumentumokból kirajzolódó magyar pártállam történetét és annak Magyarországról alkotott képét a magyar társadalom eddig kevésbé feltárt történetétől ne választanánk el. Reális és valós képet akkor kapunk, ha e két egységet egymással összevetésben és összhangban tudjuk vizsgálni, s nincs ez másképp a helytörténet esetén sem. Ez a sajátos szétválasztás amiatt szükséges, mert a magyar társadalom 1945. után nem vált kommunista identitásúvá, sőt, amikor lehetőséget kapott rá (például az 1947-es választások alkalmával), meggyőző fölénnyel a polgári demokráciát képviselő pártok mellett foglalt állást.

Összefutottam Mórával ma a csongrádi temetőben. Az ő naptára 1932. szeptemberét, az enyém 2012. októberét mutatja. Szép az időnk. Csönd van. Csak néha hallok zajt, bontják a kapu előtt a vasúti sín aljzatát.