Döbbenetes statisztikai adatokba, véleményekbe ütközhetünk, ha a fiatal generációt kérdezzük a jövőjéről. Tizennyolc éves kor alatt alig találni ma már olyan magyar állampolgárt, akinek ne fordult volna meg a fejében, hogy életét külföldön alapozza meg, vagy esetleg – „fityiszt mutatva a kamatra gyötört áldott anyaföldnek” – örökre elhagyja azt. Kortársaim többsége szinte naiv bizalommal tekint a majdani külföldi siker elébe, noha vannak szomorú ellenpéldák, melyek igazolják, hogy külföldön is „mit ér a magyar”. Ennek oka nem valamiféle veleszületett kozmopolitizmus, irtózás az itteni emberek és adottságok iránt, sokkal inkább egy valós helyzetfelismerésből adódó szomorú következtetés. Lesújtó tünete annak, hogy a mai Magyarországon senki nem tervezhet előre, nincsenek meg a stabil élet alapfeltételei. A fennálló rend – melyet jobbnak ígértek az előzőnél – bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hozott, amelyben a jelenkori „szabadverseny” irtózatos farkastörvényei érvényesülnek. Egyesek szerint mi, magyarok – a kádári paternalista állam miatt – ebben a liberális világban képtelenek vagyunk egyénenként az önmegvalósításra, s az önérdek-érvényesítésre. Ez persze csak részben igaz, akadnak ugyanis olyan strukturális feltételek, melyek alapvetően meghatározzák az egyén boldogulásának lehetőségeit.

A XX. században a magyar társadalomnak alig volt két nyugodt évtizede. Világmegváltó ideák, új moralisták, közjót eredményező eszmék jegyében rendszerek jöttek-mentek. Voltak elitcserék és leszámolások, s a társadalom valamennyi átalakuláson rajtavesztett. Nem alakult ez másképp 1990. után sem. Régi szokások, átmentett kapcsolatok határozzák meg a közéletet, s így azt az irányvonalat is, mely a jövő zálogát jelentő ifjúság nevelését (s nem csak oktatását) meghatározzák. Ady szavaival élve „új rablói lettek a nyárnak”, akik megakadályozták a Széchenyi által régen vágyott tulajdonosi társadalom kialakulását. A szociális ellátórendszer, a tudás és az innováció évtizedek óta a költségvetés zabigyereke, a nép nemzetté tétele pedig a XIX. század óta várat magára. Nincsen tér a tehetséges embereknek. Ha mégis akad, a Rokonok című Móricz-regény mintájára megfojtják az egyéniséget, s az egyénnek nem marad más, mint a kényszerű emigráció.

A legtöbb esetben szakembereinket nem a fejlett országok agyelszívása miatt veszítjük el, ez már a múlt. A jelenben tovább élő, elmúlni nem akaró „múlt emberei” űzik el őket innen, egyebek mellett pozícióféltésből, irigységből, gőgből – érdekszövetségben az „új urakkal”. S ez innentől közös felelősség is.

A mai nemzetgazdaságnak csúfolt honi gazdasági rendszer alig tud állást kínálni a társadalom tagjainak, holott rengeteg az elvégezendő teendő. A negyven éven felüli munkanélküli generáció teher a kormányzat számára, hiszen a modern gazdaság olyan fiatal, életerős, terhelhető fiatalokat igényel, akik csak ritkán betegszenek meg. Számukra már az elvándorlás sem megoldás, marad az élet elszenvedése, az általános értelmi-fizikai lezüllés. Az oktatási rendszer – mely kizárólag materiális ismeretek, mechanikus tudás elsajátításáról szól – nem képezi le a munkaerőpiac igényeit. A rendszerváltás után pult alól előhúzott „szabadság” jegyében eltömegesedett a felsőoktatás, hisz’ valakik valamiért tudatosan „diplomagyárrá” változtatták. S mindezt mintakövetésnek nevezték, melynek célja sokoldalú, de sablonos és sematikus tömegemberek legyártása volt.

Szomorú, hogy a közoktatás untatja a diákokat: nem tud számukra perspektívát nyújtani és nem kelti fel érdeklődésüket. Nem köti le őket, így sokak számára szinte megváltás, hogy a tizenhatodik életévüket betöltöttekre már nem vonatkozik a tankötelezettség. Ezen emberek – minimális képzettség híján – az elvándorlás alanyai lesznek. S valljuk be, ebbe a proletár életnívón tartott tanáraink hozzáállása is nagyban belejátszik. Egy nemzet sikerét ugyanis hosszú távon meghatározza, miként javadalmazza a közszolgákat. E tekintetben a dualizmus kora, valamint a Horthy-éra teljesített a legjobban.

A gond az alapoknál kezdődik. Amíg a mindenkori kormányzat nem ismeri fel, hogy a ma már köznevelésinek mondott, de csak annak elnevezett rendszer potenciális húzóágazat, az ország általános felemelkedése várat magára. Ehhez azonban vissza kell szerezni az államunkat, melyet Deák kifejezésével élve „alkotmányos környülállásaiban” meg kellene alapozni. Addig marad a fogyás, töpörödés, és az évtizedek óta tartó „válságkezelés”.

A magyar társadalom már elveszte(gete)tt két-három generációt, akik kénytelenek voltak elszenvedni a magyar életet, s nem lehettek annak aktív alakítói. Ők a szüleink, nagyszüleink, akik tömegesen menekültek volna a hétköznapok nehézségei elől, de nem tehették, hiszen egyszerűen bezárták ide, a „vidám barakkba”. S mivel kénytelenek voltak itt maradni, a teljesítményük a jelenünk, s a jövőnk alapja.

Ha viszont mi mesterségesen kiürítjük, megtisztítjuk magunktól az országot, a helyünkre lesz jelentkező! Az embernek egy élete van, s mai korunk tehertétele is, hogy elődeinknek ebben az „Egy”-ben valamennyi iszonyat megadatott. Ne legyenek a következő generációk olyanok, melyek tengődő, értékteremtésre képtelen egyedekből állnak, s akik sorsát a jelen viszonyai alapozzák meg, melyek elégtelen voltáért majdan a saját kisebbrendűségünket okolhatják.

Mondhatná az ember, hogy dacból, naiv hazaszeretetből maradjunk itt. De mit kínál nekünk a haza? Olykor persze a „haza” is visszakérdez a szívünkben, az eszünkben: „S te, mit teszel értem?” Maradnunk kell. Nem éri meg a hamis boldogulás, a bőséges anyagi javakkal és státusszimbólumokkal való ellátottság érdekében feladni a keveset nyújtó, de biztos hátországot.

Ne legyen a magyar fausti jellem! Ahogy Illyés mondta 1942-ben, ez az ország az lesz, amivé mi tesszük. Nem kell tehát másra várni! Kezedben a kulcs, benned a létra!

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.