Klasszikus falusias képpel lassan már csak a kihaló „múzeumfalvakban” és faluszéleken, esetleg kisvárosok peremén találkozhatunk. Milyen kép él bennünk a falvakról, a falusi életről? Akik a ’70-es évek előtt láttak falusi utcát, számukra a falusi kép az alapozás nélküli, vályog, döngölt, vagy – esetleg – kőalapú házak sora, mégpedig a telken hátranyúló gazdasági épületekkel, istállóval, disznóóllal, baromfiudvarral, valamint gazdálkodásra alkalmas veteményessel, amelyben a napi friss élelmet képes volt a falusi ember előállítani. A közterületeken földutak, esetleg téglajárda, vagy még az sem. A klasszikus falvak egyutcás, vagy szórt települések – a földrajzi adottságok és a település nagysága függvényében. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott. Mostanság a falvakból az elvándorlás megállíthatatlan. Sőt, a kisvárosok kiüresedése is csak nehezen fékezhető. Munkalehetőség híján a kisvárosok gazdasági, kulturális és egzisztenciális vonzása – a falvakéhoz hasonlóan – megszűnik.

A ’60-as évek végén megindult a falvak városiasodása, urbanizálódása. Megjelentek az egyen-sátortetős kockaházak, melyek jórészt „kalákában” épületek, s ezekhez kapcsolódtak a polgári miliőből másolt kertek, díszkertek, s a gazdálkodásra, állattartásra alkalmatlan méretű és berendezésű udvarok. A tendenciához hozzájárult a falusi telkek zsugorodása, valamint hasonulása a városi telkek méretéhez (600-1000 négyzetméteres porták kialakítása), s természetesen a házkörüli gazdálkodás áttételesen sarkallt megszüntetése is.

A klasszikus falvak pusztulását az ’50-es években a szövetkezetek szervezése indította el, s – minő ironikus a sors – a ’90-es évek első felében épp a szövetkezetek szétesése fejezte be. A „klasszikus magyar falu” nem egészen negyven év alatt eltűnt a magyar településtípus-térképről.

Megszűnt a különbség a falvak és a falusias kisvárosok között is. A falvakban elkezdték építeni azokat a létesítményeket, intézményeket, melyek korábban csak a városokra voltak jellemzőek: hivatalok, orvosi rendelők, művelődési házak. A kocsmákat felváltották a vendéglők, éttermek, cukrászdák, presszók. A falusi gazdálkodó, földművelő embert kiváltotta a városból naponta, vagy hetente hazatérő munkásember. Az ipari üzemben felvett fogyasztási és életviteli szokásokat (a fogyasztói társadalom káros hatásait) a szocializmusra jellemező módon felváltotta a munkahelyről, a gyárból „hazavihető” eszközök és szerszámok, s a „hulladéknak” minősülő anyagok, sőt az ipari szakismeretek sora. Ezek felhasználásával a deszkakerítéseket felváltotta a hulladékból, betonból épített, vagy betonvasból hegesztett kerítés, később pedig megjelentek a lemezkerítések is. A házakon kívül a hagyományos faragott díszítéseket felcserélték a csempék és a tükrös elemek. A házakban a hagyományos konyha helyett a villany- és gáztűzhely, a fürdőszoba bojlerrel, s a központi fűtés.

A ’70-es évek végére a hagyományos, a gazdaságban keletkező fűtőanyagokat kiváltotta az olajfűtés, majd – a gázprogram keretében – a vezetékes, vagy a palackos gázfűtés. A házakban megjelent a vezetékes ivóvíz, s a települések egy részén a vízpazarló és drága szennyvízelvezetés, ezzel egyidejűleg néhol a központi szennyvíztisztítás is. A vezetékes hálózatok kiépülésével a falusi lakosság kiszolgáltatottsága hasonlatossá vált a városi lakótelepeken élő „proletariátus” kiszolgáltatottságához.

Azzal, hogy megindult a falvak urbanizációja, az élet jelentős szegmenseiben eltűnt a falusi és a kisvárosi ember közötti életminőség-különbség. Megszűnt az „egészséges evolúciós vándorlás”, mely addig jellemző volt: tehetséges emberek tanyáról faluba, faluból kisvárosba, kisvárosból a regionális székhelyekre és a fővárosban települtek. S eltűnt az ellenkező irány is: megszűnt a falvak és a kisvárosok értelmiség-vonzása. A klasszikus mezőgazdasági tevékenységből élő falusi embertípus – a mezőgazdaság iparszerűvé tétele, s az erőltetett iparosítás miatt – szintén megszűnt. Helyette tömeges, s korántsem minőségi elvándorlás alakult ki. A paraszt eltűnt a magyar faluból, így meg is szűnt az élelmiszer előállításra szervezett falu.

A falvak és a kisvárosok a (nagyobb) városok klasszikus agglomerációjává váltak, s maradtak is mindaddig, míg ezt a folyamatot a közlekedés drágulása és a helyi életminőség, az ellátás romlása, valamit e településeknek elöregedése vissza nem fordította. Majd megindult a falvak végső kiürülése, elöregedése. Az intézményeknek helyet adó létesítmények feleslegessé váltak, a falvakban felhalmozott társadalmi értékek többnyire fokozatosan eltűntek, vagy csak egyszerűen elvesztek.

A falvakból ma az elvándorlás megállíthatatlan. A kisvárosok kiüresedése is csak nehezen fékezhető. Munkalehetőség híján a kisvárosok gazdasági, kulturális és egzisztenciális vonzása a falvakéhoz hasonlóan megszűnik.

A falvak pusztulása, a falusias lét megszűnése, a mezőgazdasági árutermelés átalakulása és „iparosítása” a kisvárosainkat az urbanizálódott falvakkal azonos szintre süllyesztette. Falvaink pusztulása pedig generálja kisvárosaink pusztulását, így a vidéki Magyarország elhalását is.

Vidéken az anyagi és az intellektuális kiüresedés döbbenetesen felerősödött!

E folyamatot végiggondolva, megkérdőjelezhető az a vidékfejlesztési elképzelés, amelyre az elmúlt huszonöt év vidékfejlesztési stratégiái épültek, s amely nem a munkahelyek helybevitelét célozza – persze szólamok szintjén más a helyzet, hiszen az aktuális politikai hatalom erről mindig beszél, de érdemi eredményt eddig nem volt képes felmutatni. A hatalom a helyi infrastruktúra kiépítésével gondolja megoldani – elsősorban az uniós források felhasználásával – a vidékfejlesztés, a falufejlesztés kérdését, s sokszor „látványberuházásokkal” próbálja elérni a vidéki lakosság helyben tartását. Noha az embereket nem lehet az egyébként így is szegényes infrastruktúra kiépítésével helyben tartani. Azzal nem akadályozható meg az elvándorlás. S – főként magyarországi viszonylatban – egy „város-ország” létrejötte, amely Budapest 60-80 kilométeres körzetében „elit országot” jelent, miközben az egész ország 80 százaléka kiürül.

Be kellene látni, ha e folyamatot nem sikerül megállítani, Magyarországot nagyobb veszteség éri, mint a trianoni békeszerződés nyomán!

Joggal vetődik fel a kérdés: egy alapvetően agrár országban milyen módon valósítható meg ez a cél?

Nyilvánvalóan az ország természeti adottságait kihasználva, a meglévő termőterületek nagyságát és minőségét, valamint – a napsütéses órák számát figyelembe véve – az élelmiszertermelés, a magasan feldogozott élelmiszerek előállítása, s az ezt kiszolgáló ipar fejlesztése által. Mindezt meg kellene alapozni, akár a kistérségi szintű kutatás-fejlesztés (K+F) megerősítésével, mégpedig úgy, hogy az energiafüggetlenséget helyi vagy kistérségi szinten lenne célszerű megvalósítani. Vagyis a helyi adottságok (nap-, termál- és szélenergia, illetve a folyóvizekben rejlő energia) kiaknázásával! (A vízben lévő energiát az öntözés széleskörű alkalmazásával is ki lehet nyerni „energianövények” termelésével.)

Kistérségi szinten kell szervezni a gabona,- tej, - gyümölcs,- zöldség és húsfeldolgozást. Mindezt alá kell támasztani a szállítási távolságok minimalizálásával, a helyben nem fogyasztható termékek korszerű csomagolásával, valamint olyan tartósítási módszerek alkalmazásával, amelyek vegyi és egyéb káros anyagok hozzáadása nélkül megvalósíthatóak, így ugyanis az országon belül és kívül egyaránt eladhatóvá válik.

Ki kellene használni a jelentős, s piacképes ivóvízkészletekben rejlő lehetőségeket is!

Kistérségi szinten tervezve biztosítani kell a szakképzést, s erős helyi gazdaságra építeni a másod- és harmadlagos szektort, mert azok csak helyi fizetőképes kereslet megléte esetén életképesek. A fizetőképes kereslet pedig sem közmunkával, sem időszakos idegenforgalom szervezésével nem biztosítható.

A közmunka csak rövidtávon, s kis munkanélküli létszám mellett hatásos – ezt a tényezőt a munkaerő-piaci elemzések értékelése során sohasem szabadna figyelmen kívül hagyni. Az idegenforgalom csak az ország néhány területén lehet jelentős gazdasági tényező.

Hazánk – s elsősorban a vidéki Magyarország – továbbra is a lehetőségek hazája, de valóságos kormányzati szándék, valamint az országon belül keletkező befektetett tőke híján ez csak lehetőség marad.

De mihamarabb cselekedni kell! Az idő ugyanis vészesen fogy. Az elvándorlás, a kiürülés megállítása szempontjából a vidéki Magyarország a huszonnegyedik óra utolsó perceit éli!

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.