Az 1956-os forradalom nem értelmezhető anélkül, hogy a hivatalos szervek által képzett dokumentumokból kirajzolódó magyar pártállam történetét és annak Magyarországról alkotott képét a magyar társadalom eddig kevésbé feltárt történetétől ne választanánk el. Reális és valós képet akkor kapunk, ha e két egységet egymással összevetésben és összhangban tudjuk vizsgálni, s nincs ez másképp a helytörténet esetén sem. Ez a sajátos szétválasztás amiatt szükséges, mert a magyar társadalom 1945. után nem vált kommunista identitásúvá, sőt, amikor lehetőséget kapott rá (például az 1947-es választások alkalmával), meggyőző fölénnyel a polgári demokráciát képviselő pártok mellett foglalt állást.

Továbbá nem szabad ráhúzni a megtorlás és konszolidáció alperiódusának értékeléseit a múltra, hanem meg kell próbálni a maga rendszerében értelmezni 1956 történéseit, melynek ugyan koherens fogalomrendszere nem alakult ki. Ehhez segítségül kell hívni azokat a jegyzőkönyveket, követeléslistákat, melyeket az önkormányzati típusú szervek – melyek többsége teljes közigazgatási hatáskörrel rendelkezett a pártállami szakigazgatás széthullása miatt – alkottak, sajnos csekély számban maradtak fenn. Ezek értelmezése szemantikailag is nehéz. A fennmaradt dokumentumok értelmezésében nehézséget okoz, hogy a magyar közéletben egyeduralkodóvá vált – főleg 1948 után – egy sajátos szocialista nyelv, mely a valóság – elégtelen – megragadására, leírására marxista kifejezéseket használt. Így az ’56-os elődeinknek sem volt kéznél más elbeszélési mód kívánságaik kifejezésére, többnyire marxista terminusokkal kellett leírni olyan követeléseket, mely a rendszer megreformálása helyett (ami Nagy Imre programja) annak leváltását kívánta. A követelések egy szűk köre valóban reformszocialista indíttatású volt nemcsak nyelvileg, de tartalmilag is, elsősorban a „megtért” egykori pártembereknek az új szervekbe való bebocsáttatásának hatására, bár a forradalom rövidsége ellenére – az idő előrehaladtával – kiszorultak. Ez is utal arra, hogy a régi pártemberekkel való közösségvállalásban csak a fennálló viszonyok revíziójában tudtak közös platformra keveredni, mivel viszont a végcél nem ez volt, a többször újraválasztott testületekbe ezek az emberek már nem kerültek be. Eszmetörténetileg tehát 1956 programja nem egységes, homogén egész.

A források hiánya, elégtelen száma és tartalma miatt nehezen követhető nyomon a forradalom alatt létrejövő testületek megalakulása, névváltozása, összeolvadása, esetleg megszűnése. Dudás Lajos helytörténész, tanár hagyatékában található három jegyzőkönyv, melyből az egyik a tanácsi vezetéstől a hatalmat átvett Nemzeti Bizottság október 29-i üléséről készült. Ez a szerv leképezte a helyi társadalom korabeli tagozódását: a tagság többségét a munkástanácsok delegáltjai, a diákbizottság két képviselője, a helyi értelmiség prominensei (ügyvéd, orvos, református lelkész) alkották, a testületet a köz bizalmából két, a forradalom oldalára állt kommunista politikus vezette. Erről az ülésről ismerjük az eddig előkerült egyetlen helyi programot, hiszen a NB egyik célja a közrend megszilárdításán túl egy követeléscsomag eljuttatása volt a Nagy Imre-kormányhoz. Ezt az egykori kisgazda nemzetgyűlési képviselő, Kása István „kulák” terjesztette elő, melyet a testület egyhangúan elfogadott. Ez a 13 pontos lista a következőket tartalmazta:

Nagyításhoz kattintson a képre!

Az október 29-i Nemzeti Bizottság ülésén készült jegyzőkönyvben olvasható program

A forradalom helyi programja, ez a 13 pontból álló lista önmagában koherens egész, ugyanakkor a jobb értelmezhetőség kedvéért szükséges tematikai egységeket kialakítani, ez alapján a következő négy adódik: nemzeti szuverenitás és függetlenség (3 pont), politikai- és államigazgatási intézményrendszerben struktúraváltás (3 pont), gazdasági szerkezetváltás és szociális kérdések (4 pont), a diktatúra és a jogok, egyéni szabadság (3 pont) kérdéskörei.

Nemzeti szuverenitás és függetlenség

Nagy Imre kényszerű politikai partvonalra szorítottságában megpróbál alternatívát adni országunk nemzetközi viszonyainak újrarendezését illetően is. Ő a keleti típusú semlegességet preferálta, a bandungi konferencián az „el nem kötelezett” országok által akceptált a nemzetközi együttélés 10 alapelvére alapítva gondolatait. A világpolitikai realitásokat elfogadva hazánk jövőbeli sorsát a szovjet blokkon belül képzelte el, Moszkvával azonban a kölcsönös egyenjogúság, szuverenitás alapján kívánt együttműködni, melyet később jobboldali, szovjetellenes nézetnek nyilvánítanak vádlói. A társadalom ezzel szemben - a realitásokkal kezdetben nem számolva – a szovjet csapatok teljes kivonását akarta, hiszen azokban az ország megszállóit látta, közvetlen fizikai kontaktusa is lehetett vele, valamint ismert volt a szovjetek által irányított SZEB szerepe is a magyar belpolitikai élet „gleichschaltolásában”. A megtorlás időszakában már az is elegendő lett volna, hogy a szovjetek minimális katonai erővel képviseltessék magukat, s pusztán az intervenciós erőket vonják ki.

A politikai- és államigazgatási intézményrendszerben történő struktúraváltás

1948-tól egy egypólusú, monolit politikai rendszer áll fel, melynek alapintézménye a párt, melyen keresztül a sztálini alkotmány szerint a munkásosztály gyakorolja a közhatalmat. Az államigazgatás a pártállam keretében működik, azaz a párt egy kölcsönös viszontbiztosítási rendszert működtet, amely a párt és a szakigazgatási szerv viszonylatában a pártakaratot teszi kizárólagossá (szakmaiság helyett megbízhatóság dominál). A civil szervezetek, nem politikai alapú társadalmi érdekképviseletek ún. „transzmissziós szíjak” melyek pártakaratot közvetítenek pártérdek szerint, az üzemi pártszervezetekben valódi munkás-érdekképviseletre nincsen lehetőség, ugyanis ennek vezetői pártmegbízottak, csak kisebb részt, vagy egyáltalán nem az üzem bizalmát élvező emberek, ez is a munkáselégedetlenség forrása volt. Valódi érdekképviseletet a sztrájkjog, mint nyomásgyakorló eszköz megléte jelenthette volna, ami azonban a hatalom önidentitásával és ideológiájával is összeegyeztethetetlen volt: saját maga ellen sztrájkoljon a munkásság, miközben az alkotmány szerint is övé a hatalom teljessége?

Az 1956. január 19-i tanácsülés 2. napirendi pontjához készülő beszámoló, mely „A tanács és a tömegek közötti kapcsolat állása” címet viseli és az 1955-ös közállapotokat veszi alapul, rávilágít arra a társadalomban indulatokat szító alapellentétnek a mibenlétére, mely 1956-ban kitör: a szerző megállapítja, hogy a begyűjtési terv teljesítése során „a feladatok túlnyomórészt adminisztratív és államhatalmi szempontok alapján lettek végezve és csak kisebb mértékben lett alkalmazva a tanács tömegszervező funkciója”., az „államhatalmi szempontok” alatt utalva a gazdasági rendszer átalakításának természetes velejárójára, az kathatalmi erőszakoskodásokra. Kiolvasható a győzelmi jelentésnek szánt beszámolóból, hogy miközben az éves begyűjtési terv teljesült, valamint az adóterv is 102,4 százalékra, a helyi társadalom az áruellátásról, a hiánygazdaságról panaszkodik a Titkárságnak. Sérelmezik, hogy a befizetett helyi adó felhasználása nem a lakosság javára történik, hanem felemészti a bürokrácia és az apparátus fenntartása, melyet a szöveg egy másik helyen szofisztikáltan ugyan, de bevall. A helyi tanács és a társadalom közötti ellentét, a pártnak a néptől való elszakadása, a klikkesedés – ahogy Nagy Imre fogalmaz, feloldását azzal kívánja elérni a helyi tanács – idézve Lenin tanításait -, miszerint növelni kell a dolgozók szervezetének politikai aktivitását, valamint a szegényparasztság bevonásával fel kell duzzasztani az apparátust. Magyarán szólva több hatalmat a pártembereknek és tovább azon az úton, mely a katasztrófa szélére vezetett. Valamint növelni kell a tanácstagok eszmei felkészültségét, szaporítani kell a lakólátogatás és fogadóórák számát. Mivel a pártállam léte a társadalmi kontroll totális felszámolásán alapult, ezt a rendszert megreformálni nem is lehetett, de nem is lett volna érdemes. Mint Nagy Imre snagovi jegyzeteiben írja, a társadalom mindaddig nem fogja elfogadni a vele elhitetett szép szocialista jövendőt, míg egyre növekvő befektetéseivel nem látja arányban a közös és egyéni hasznát erőfeszítéseinek. Ezekkel a közös tehertételekkel, feloldhatatlan ellentmondásokkal jutunk el 1956. októberéhez, ahol a megbénult pártállami szisztémával és csődbe jutott utópikus kísérlettel szemben alternatívát kellett adni.

Az egypárti diktatúra és a pártállam felszámolása, az illegitim kommunista uralom megdöntése, és nem ennek reformja a cél: A politikától független civil szféra újrateremtésének igénye, többpártrendszer és demokratikus politikai váltógazdaság biztosítása hosszú távú célként. Az ehhez szükséges alapértékek: önállóság, egyenlőség, szociális igazságosság, önkormányzatiság voltak.

Alulról felfelé épülő új struktúra alakul ki a korlátozottan működő helyi szakigazgatási szervek mellett, a város pártpolitikai irányítása széthullott. A NB-nak meg kell fogalmaznia álláspontját a régi rendszer maradékát jelentő Kádár vezette párttal, valamint a Nagy Imre-kormánnyal kapcsolatosan, melynek sajátossága abban áll, hogy megpróbál valamifajta kompromisszumost kötni a társadalommal.

Sokan sokféleképpen viszonyultak ehhez a kérdéshez, de egy egyértelmű: nem kommunista kormány a végcél, hiszen az „ideiglenes nemzeti kormány”, mely pusztán átvezet egy majdani választásokon alapuló többpárti demokráciába. Ha elfogadnánk azt a tételt, miszerint 1956-ban domináns volt a fennálló szocialista rendszer megreformálásnak igénye, akkor a Nagy Imre-kormány koalíciós kibővítésével a társadalom győztesnek érezte volna magát, és megállt volna ezen a ponton. Azonban nem így történt. A legfőbb sérelem, ami miatt a NB néhány tagja szerint a társadalom mégsem érezhette igazán magáénak a Nagy-kormányt, az az, hogy „a 25 tagú bizottságban a legtöbb a kommunista”. Emiatt egy választás után (!), nem a párt hatalomátmentési igényei miatt többpárti alapra kell helyezni a kormányzati konstrukciót, hogy az a nemzet egészének nevében legyen jogosult cselekedni. Egy másik vélemény szerint nem a kommunista voltukat kell elsődlegesen nézni ezeknek az embereknek, hanem azt, hogy többségükben szakértők, s ebbéli voltuk majd elnyomja előbbi énüket, legyen irántuk bizalom.

Magony János november 3-án, az Egyesített Munkástanács ülésén a politikai rendszer jellegére fontos megállapítást tesz, valószínűleg nem annak tudatában, hogy mondatának 56 év múltán mélyebb jelentése és dilemmákat okozó problematikája is lehet. „Mi nem akarunk reakciót, fasizmust, mert mi azt éppen úgy gyűlöljük, mint a sztálinizmust.” – mondta. A reakció szó használata klasszikus példája annak, hogy egy a kommunista szómágia által teremtett fogalom hogyan rögzül, milyen tartalommal a közgondolkodásban. Jelen esetben a Horthy-kort érti alatta, mely ugyan nem volt fasizmus, de a fennálló rendszer saját legitimációs célzattal ekképp értelmezte át azt, mely a köztudatban is fenntartás nélkül használatossá vált közel fél évszázadon át. Egyenlőségjelet tesz tehát a két totalitárius rendszer közé, mindkettőt elutasítva, következetlenül használva ugyan a fogalmakat, hiszen a fasizmus alatt eszmerendszert értünk, míg a sztálinizmus alatt ezen túl egy hatalmi gyakorlatot is. Ugyanakkor nyitva hagyja annak kérdését, hogy ezekkel szemben mit akar? A mondat első fele nyilvánvaló cáfolata a Kádár-éra által kimunkált ellenforradalom minősítésének, miszerint az a Horthy-kori elnyomást akarta visszahozni. Ugyanakkor azzal, hogy a fennálló rendet sztálinistának minősíti, nem jelenti egyértelműen a szocializmus, mint eszmerendszer elítélését. Elvben tehát lehetséges, hogy a fennálló reálszocializmus reformjára gondolt, még ha azt nem is tudhatta, hogy a gyakorlatban ez lehetetlen, mint Nagy Imre életműve igazolja. Másrészt figyelembe kell venni, hogy a társadalom mást ért szocializmus alatt, mint a párt, mely hatalmi ideológiaként használta azt. Volt-e ideológiája az ’56-os magyaroknak? Sokkal inkább stabil értékalapjaik voltak, melyek egyre inkább egységes színképpé forrtak össze s hazai gyökérzetből fakadtak, s az ő szocializmusuk a társadalmi igazságossággal volt azonosítható.

Gazdasági szerkezetváltás, szociális kérdések

Péter Gábor „cégének”, az ÁVH-nak az ökle a vidéki agrártársadalmat, így Csongrád népességét is a mindennapi felesleges vegzáláson túl a birtokszerkezeti reformon keresztül érintette elsődlegesen. A magángazdálkodás ellehetetlenítését szolgáló adminisztratív és fizikai intézkedések 1953-ig több mint 600.000 parasztcsaládot érintettek. Csongrádon a Pénzügyi Osztály 257 kulákot tartott nyilván, viszont azt nem tudjuk, hogy ezek mindegyike a tvr.-ben előírt 25 hold feletti birtoktesttel rendelkező parasztgazda volt-e, vagy a felsőbb utasítást teljesítendő olyanokat is beírtak eme kategóriába, akik nem feleltek meg a kritériumoknak.

A már idézett ’56. január 19-i beszámoló foglalkozik az agrárügyekkel is, mely ékes bizonyítéka a terror és a szövetkezeti reform összekapcsolódásának. A beszámoló szerint 1954-ben 37 család 59 taggal 29 kh földdel lépett be a téeszbe, s új téesz nem alakult. Ez mutatja, hogy a polgári tulajdonformák produktivitásában bízó társadalom kevésbé hajlott önszántából belépni a szép új világ „csúcsüzemeibe”, a beszámoló ezen politika kudarcát azonban ehelyett az agitáció elégtelen voltával igazolta. Annak érdekében, hogy 1956-ban 3 új téesz jöjjön létre, előirányozta a tanyasi iskolákban előadássorozatok megtartását a parasztság felvilágosítása céljából, illetve 100 népnevelőt kívánt beosztani 150 parasztcsaládhoz. A beszámolóban kínos ellentmondás feszül: azt olvashatjuk, hogy az össz-szántóterületnek pusztán 7 százaléka téesz tulajdonolta föld, a begyűjtési adatok viszont mutatják, hogy a 3. negyedévben már az egész éves termelési előirányzat teljesítve volt, az adóbevételek pedig 122,8 százalékra, ami a magángazdasági potenciált tekintve persze nem lehetetlen, ugyanakkor annak nincsen nyoma, milyen adathalmaz képezte a kimutatás alapját. A statisztika így a számadatokból érezhető hamisítás mellett másra is utal: az ideológia szerint elhalásra ítélt, történelmileg meghaladott paraszti magánbirtok tehát minden kedvezőtlen körülmény ellenére továbbra is a gazdasági teljesítmény gerincét alkotta, s a kisszámú téesz alacsony produktivitása miatt inkább visszahúzó tényező volt, s a szervezéshez kapcsolódó erőszakoskodás felesleges társadalmi indulatokat generált. Ugyanakkor néhányaknak a tszcs korábbi társadalmi rangjukhoz képest előrelépést jelentett, minimális megélhetést adott – mint Magony János, a Gépállomás munkástanácsának elnöke elmondja, s ez is tény. A kapásnövények termesztésében Csongrád városa a termelési versenyben megyei első helyet szerzett.

A beszámoló szerint a téesz-szervezési mozgalom eredményei alacsonyak voltak, kérdés, hogy a megyei arányokhoz, vagy a teljes kolhozosítás eszményképéhez képest. Országosan sem volt ez másképp: a szövetkezetesítés teljes végrehajtására meghirdetett 5 éves ciklus közepére a kuláknak nem minősített (tehát a törvényerejű rendelet szerint 25 hold alatti) kisparaszti magángazdaságok száma egymillió volt, ami az összes művelésre vonható terület (a középbirtokokat is beleértve) 54 százaléka, míg a kollektivizált földterület aránya 40 százalékra emelkedett. Az alapvető szükségleti cikkek több mint kétharmadát továbbra is a magánszektor állította elő, a másfélmillió tulajdonosi státusnak pusztán tehát egy részét sikerült csak megtörni, a társadalom kétharmadát továbbra is a termelékenyebb és életképesebb magánszektor foglalkoztatta.

1956. programjának tehát központi elemét képezte a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos kérdésfeltevés, a voluntarista iparfejlesztő gazdaságpolitika megváltoztatása, a vele szembeni alternatíva felvázolása, valamint az elmúlt időszak felhalmozódott költségeinek, kárainak kezelése. Az országos követelések alapján a kollektív termelési szerkezetet önmagában nem utasította el a társadalom, pusztán át kívánta alakítani: önkéntes alapúvá tette volna a belépést és kilépést, a tagok számára hasznot hozó nyereségelosztási szisztémát kívánt működtetni, valamint nyugati mintájú, hosszú lejáratú hitelekkel fejlesztendő birtokpolitikát űzött volna, mint a Paraszt Függetlenség című lap november 1-i számából kiderült. Hogy mennyire fontos volt a birtokpolitika, a megtorlás időszakából a tulajdonviszonyokra vonatkozóan a Csongrádi Városi Tanács december 28-i ülésének második napirendi pontjához készül egy beszámoló az ’56-os agrárviszonyokról. Ebben a következő áll: „Az október 23-a utáni kérdések különösen a birtokpolitikai kérdésekre hatottak ki, ami megnyilvánult abban, hogy jelentős számú volt földtulajdonos kereste fel az osztályt rendszeresen földjének visszanyerése céljából. Továbbá: „a rendkívüli események ideje alatt mindhárom tsz-ünkben (Petőfi, Vörös Október, Vörös Csillag) a tagság széthúzása, különböző álláspontok ütötték fel a fejüket, melynek eredményeképpen jelentős számú tsz-tag, elsősorban földdel rendelkező középparasztok léptek ki. 265 nyilvántartottból 166 maradt, bevitt földjével és ingóságainak egy részével kilépett.” A téeszek tehát a felbomlás szélén állottak, „az agrárproletárok szilárd elhatározásának volt tudható”, hogy ez nem történt meg. A politikai sajtóban felmerülő nevekből, és az ellenük felhozott vádakból tudható, hogy a kilépő „ellenforradalmárok” ellen eljárás indult ezen tettükért, a népgazdaság megkárosítása címén. Ezek a sorok magukért beszélnek az elképzelt jövőt illetően. Sérelmezi a beszámoló, hogy a munkástanács 20 százalékkal megemelte a juttatásokat, és a meghatározotthoz képest több gabonát osztottak ki. Ugyanakkor mintegy dicséretként az is szerepel itt, hogy az idénymunkákat 100 százalékosan teljesítették, ami természetes is, hiszen a társadalom jobb esetben magáért dolgozik, forradalom ide vagy oda, nem egy párt által vívmánynak tartott szisztéma fenntartásáért.

A diktatúra és a jogok kérdése

Az 1949. augusztus 20-ától érvényes sztálini típusú alkotmány elvben ugyan deklarálta az emberi jogok teljességét, ugyanakkor intézményes garanciákat erre nem vállalt. Az írott, formális jogon túl működő valós jog, a pszeudojog, melyet a mindenkori hatalmi-politikai érdek diktált, mindennapos megjelenési formája volt a magyar életnek. A magyar társadalom története felfogható egyfajta megtorlástörténetként is, s ez lényegében – beleértve a kádári megtorlásokat is, mely a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlása volt a maga 367 végrehajtott halálos ítéletével és több mint 30.000 bebörtönzöttjével – keretbe foglalja 1956-ot. 1956-ban tehát az emberi méltóság is lázadt. Az imént említett stabil értékalapok megnyilvánultak a NB ülésén is: fel kell lépni az ellen a történelemhamisítás ellen, mely a szovjet felszabadítást és a kommunista uralmat történelmünk csúcspontjaként tünteti fel, s azt megelőző időszakot feudális elnyomásként tanítja – bár mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják, a vesztesek vérével – ezért a középfokú oktatás megváltoztatása kardinális kérdés volt. Megcélozták a női munka minimálisra szorítását, olyan egzisztenciát nyújtani képes gazdasági szisztéma elvi alapjait vetették meg, mely a férfi, mint családfenntartó magyar tradícióját vitte tovább. Hitet tettek a vallásszabadság mellett, s mindazon intézmények megszüntetését kívánták, mely a bolsevik etika társadalmasítását célozta meg.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.