Összefutottam Mórával ma a csongrádi temetőben. Az ő naptára 1932. szeptemberét, az enyém 2012. októberét mutatja. Szép az időnk. Csönd van. Csak néha hallok zajt, bontják a kapu előtt a vasúti sín aljzatát.

-Adjon Isten, tekintetös író uram – köszöntöm, ahogy fölismertem.

-Magának is – feleli – adjon szebb jövendőt!

-De örülök, hogy itt találkozunk – lelkesedem. - Nincs, akinek elmondhatnám azt, hogy nekem – bárki bármit állítson is! – a csongrádi a legkedvesebb és legszebb sírkert az egész világon. Bár az is igaz, hogy nem vagyok egy nagy temetőjáró, keveset sétáltam távoli temetőkben. Nekem mindenkim ide költözött, akkor nyugszom meg igazán, ha kijövök hozzájuk látogatóba. Furdal a lelkiismeret, többet kéne mesélni nekik, beszélgetni velük. Bár azt otthon is megtehetem, meg is teszem néha.

-A csongrádi temetőt nem emlegetik a világ legszebb temetői között. Nem is ambicionálja a világhírt.

-Azt nem, de van világbajnok lakója.

-De azért van valami a csongrádi temetőben, amit én nem adnék oda a milánói és génuai halottak városának, s amire nagyon büszke vagyok, hogy magyar temetőben lehet látni.

-De hát mi az? – furdal a kíváncsiság, de nem mondja meg mindjárt.

-Szemre olyan temetője van Csongrádnak, amilyen a legtöbb alföldi sírkert. A halottak inkább Isten irgalmában nyugszanak, mint a temetőművészet szépségeiben. Idegen országbeli ember, ha elvetődne beléjük, arra gondolna, hogy itt a temetők nem nagyon kívántathatják meg az emberekkel a halált. Ezt nem én találtam ki, olasz embertől hallottam, aki eljött velem az apám sírjához. Nem akartam neki azt mondani, hogy pusztai népek vagyunk mink, pogányok és fatalisták, s nem természetünk sok teketóriát csinálni azokkal, akik az örök világosság hegyeire mentek el sátrat verni.

-Nem a temető kívántatja meg az emberekkel a halált…- helyeslek, de a kíváncsiság továbbra is böki az oldalam, hogy mire lehet annyira büszke Móra.

-Mikor a rómaiak már régen márványkolumbáriumokat építettek a halottaiknak, mi a domboldalban vackoltunk meg nekik. Csakúgy nagyjában. Mert nekünk mindig sietnünk kellett, hol a hitetlen keleti nációk elé, hol a nyugati náció után.

-Ma sincs másképp - mondom. – Kevés a hely, kevés a pénz, olcsóbb a hamvasztás. Árvízkor a magas talajvízre és a vékony bukszára panaszkodtunk. Nem szerettünk mélyre ásni. Mindig csak a felszínen kapirgáltunk. Mostanában elég mélyek a sírok.

-Csakugyan így van, sokat tapasztaltam ős-keresés közben. Találtam olyan vegyes temetőt, ahol már a sírok mélységéről tudtuk, melyikben ki lakik. A germán üregnek embere, asszonya, de még a porontya is két méter, harmadfél méter mélyen feküdt, szép, ledöngölt sárga agyagban, még vánkost is faragtak a feje alá.

-A német precizitás… - bólogatok.

-A szegény magyarokat – Szent László idejéből – megtaláltuk már a második ásónyomban, néha belezsugorítva a rosszul szabott kis gödörbe. „Mintha csak a kutyák kaparták volna el szögényöket” - fejezte ki rosszallását Kotormány János, aki pedig keménynyakú vásárhelyi felekezet.

-A „miniszterét”, munkatársát, hivatalsegédjét idézi? – kérdezem.

-Azt, azt! Hát ezt nem mondja el az idegennek, hanem azt mondja, hogy „szegények vagyunk mink, signor, élőknek is, hát akkor hogy rugdalóznánk halottakul?”, s ez sincsen igazság nélkül.

-Így van – helyeslek. – Az idegennek egy picikét hazudunk, néha nagyot, de hogy miért?

-Ahol az élők is vályogházban laknak, s az őszi sarak idején nem lehet bemenni kocsival az utcákba, ott az isten kertjének karbantartását leginkább a tulajdonosra kell bíznunk, aki a halottakat, szófogadó, semmi parancsolatoknak nem vétő, soha nem zúgolódó gyermekeit nem is szokta úgy elhagyni, mint az élőket. Parancsol kertészeinek, a szélnek, a napnak, a harmatnak, az esőnek, és azok a koldus sírját is beültetik vad mályvával, füstikével, pimpimpáréval, cigányzabbal, s még világítót is ültetnek, sárga királygyertyát.

Sokat zúgolódó és vétkező gyermekként hallgatom tanító uramat.

-Áldott legyen az úr, a tulajdonos! – mondom, és viszem közben a leégett mécsest és a száraz koszorút a rácsos tartóba, hogy szebb legyen az én temetőm Móráénál. –Szebb is.

-S akárki mit mond, a mi elhagyott, nem éppen kiléniázott, szegényes temetőink, ahol a nem nagyon kevély sírköveket és egészen alázatos fejfákat elvadult bozót koronázza, ahol vad méhek donganak, bokorbúvó madarak csippegnek, és piros pillék jelképezik a halott gyerekek, fehérek a halott hajadonok, és gyászszöglencek az elhunyt végrehajtók lelkeit. – igen, ezek nem mutogatnivalók, de bennük van a magyar bánat és a magyar elmúlás stílusa.

-Bánat is, boldogság is, elmúlás is, újjászületés is – mondom, de nem részletezem, maradok hallgató, közben a gyermekek fehér, a fiatalok barna és az öregek mélyre eresztett fekete koporsóira emlékezem, néhány régi és egyre több mai temetésre. – Mennek, mennek…- mormogom. – Dehogy mi az a gyászszöglenc? – nincs válasz.

-Hát a csongrádi temető is így szép, így hangulatos – de azon felül még mutogatnivaló is. Egy kripta miatt.

-Na, végre! – megérkeztünk. – Várom, hogy elmondja azt a valamit.

-Ugyan maga a kripta olyan, mint a többi alföldi kripta. Ahol a föltámadás reményében nyugszanak öreg és fiatal hívő keresztények. Ebben a kriptában egész család nyugszik, nem is család: had, a Faragó-nemzetség három generációja.

Épp mellette álltunk meg, a csongrádi temető központi helyén, olvasom csendben a feliratokat, a Faragókat, Móra meg mesél…

-Előkelő, úri nemzetsége volt Csongrádnak, követ is volt köztük. Most már nincs belőlük senki.

-Hová lettek az előkelő nemzetségek Magyarországról, hová az úri emberek Csongrádról? – kérdezem, de nincs válasz, fúj a szél. – Hová tűntek őseim? Mi lett a keresztény magyarokkal?

-Meg lehetne fordítani a címert a család fölött, amely a föld alatt összegyülekezve várja az ítélet kürtös angyalát.

-Igen, alant fordítva van minden. Pocsolyában látott tükörképe az élőnek. Holt lelkek holt városa – mondanám, ha hagyná, de a beszélgetőtársam folytatja.

-Meg is történt a címer megfordítása. Régi nemes uraknál a castellanus cselekedte ezt meg…

-A várnagy – szakítom meg…

-…itt, alföldi patriciusoknál az öreg gulyás, Szomorú Kalmár János, aki azért vette fel „szomorú” nevet, mert minden gazdája kilépett az élet szolgálatából, és nem hagytak mást, aki megsirassa őket, csak az öreg cselédet.

Itt egy szót sem szóltam, csak magamban egy siratófalat állítottam a külföldre örökre kilépett fiatal cselédeinknek, akik az idegennek szolgálnak.

-Szomorú Kalmár János márványtáblát tétetett gazdái kriptájára azokból a fillérekből, amelyeket az ő szolgálatukban kuporgatott össze, és nyilván maga szövegezte a kőfaragó keze alá az epitáfiumot. Ezt:

Ezen sorokkal emlékezik meg rólatok az Úrban elhunyt gazdáim

Az öreg bugaci gulyásszámadó: id. Faragó Mihály, Faragó Antal, Faragó László, ifj. Faragó Mihály, vitéz Faragó István.

A 99-ik esztendőt töltjük nemes hajléktokban, honnan ti már a teremtő akaratából mind-mind jobb hazába költöztetek.

Ha a csongrádi temető felé nézek-nézek, könny borítja el szemem, és a szívemből kibuggyanó hálát és köszönetet már csak így tudom utánatok küldeni, régi jó gazdáim!

Vitéz Faragó István, felejthetetlen gazdám, te utoljára hagytad itt öreg szolgád, Isten veled!

Ezen emléket csináltatta az Úrnak 1931. esztendejében

Szomorú Kalmár János

-Hát ez az öreg gulyás tényleg kitett magáért! – hangoskodom, hogy palástoljam megindultságomat. – Szép és hosszú sírfeliratot faragtatott.

-Nem emlékszem rá, hogy valamelyik európai dinasztia ilyen síremléket kapott volna a miniszterelnökétől vagy az udvarmesterétől, vagy akármelyik nagyrangú cselédjétől, bár esetleg több fillért összekuporgatott, mint a Faragó-dinasztia öreg szolgája.

-Ezzel a kriptával, a ravatalozónkkal mindnyájunkat szolgál sokáig ez a hűséges gulyás - folytatom elismerően és bánatos-vidáman.

Ezután elköszöntünk egymástól, elindult Móra Ferenc Félegyházára, a bugaci puszták irányába, sietősen. A csikósok és gulyások krónikása, a nagy tanító és mesélő nem ül már se lóra, se ökrösszekérre.

Sáfrány Péter Attila

(Móra szavait betűhíven közlöm a Temetőkről és Szomorú Kalmár Jánosról című írásából.)

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.