Miután az állami költségvetésben keletkezett szakadék részbeni betöltésére – a Matolcsy György nevével fémjelzett Nemzetgazdasági Minisztérium kezdeményezésére, a parlamenti képviselők kétharmadának támogatásával – a kormány bevezette a lakossági átutalásokat terhelő „sárgacsekk-adót”, a csongrádi önkormányzat továbblépett, s a közműszolgáltató cégével épp most tér át az immár adóbevételt eredményező sárgacsekkes rendszerre. A víz- és a szennyvízdíj beszedésére a Csongrádi Közmű Szolgáltató Kft-nél „pénzbehajtási hadrendbe” állítják az új számlázási rendszert, s egyúttal bevezetik a sárgacsekket, amelyet a csongrádiak a két ünnep között vehetnek a kezükbe. E lépéssel a város vezetői legalább három legyet ütöttek egy csapásra.

A fenyő mindig a béke szimbóluma volt, a mécses meggyújtása pedig a fény felé áradó emberi tisztelet kifejezése. Valamikor a téli napforduló idején is fenyőágat helyeztek a lakóház gerendájára, fagyönggyel díszítették, életfának is nevezték. Együtt élt a szintén gerendára függesztett rozmaring-nyárfa-kökényággal is, amiket dióval, almával, mézeskaláccsal díszítettek. A karácsonyfa tulajdonképpen Skandináviából ered. Az első tudósítás a tizenötödik században jelent meg róla Sebastian Brant feljegyzéséből. Magyarországon eleinte csak a jómódúak engedhették meg maguknak a karácsonyfa állítást. Az első fát feltehetően Brunszvik Terézia, a kisdedóvók megalapítója, Beethoven távoli kedvese tizenkilencedik században, Aszódon állította.

Miközben a nagy világvallások a szeretet himnuszait zengik – hisz’ mindegyikben megtalálható a megváltó, a próféta születésének és eljövetelének reménye és ünnepe –, az emberiség története máig semmi másról nem szól, csak intrikáról, gyűlöletről és öldöklésről.

Jolánka nagymama nagy diótörésbe fogott. Kopogtatott a karácsony, a süteménysütés ideje. Jolánka nagyon gondos asszony volt. Előkészítette a zsámolyt és a hokedlit. Utóbbit, a konyhai ülőszéket leterítette újságpapírral, odakészítette a kiskalapácsot és az éles kiskést. A diók nagy kupacban várakoztak a fonott kosárban, némelyiken még barnállott a burok, a kopács. Ha sok eső érte és fagy, már inkább feketébe váltott. Jolánka a zsámolyra kuporodott, és a hokedlire helyezett vágódeszkán törte meg a diót. Belét szép, fehér tálba helyezte, s ha a dióbél nagyon makacskodott, nem akart kibújni a kemény héjból, akkor késével aprólékosan kikaparászta a konokot.

A kristályos kék égre távolról kúszott fel a nap, lagymatag melege azonban ma erőt sugárzott. Kemény szikrákat vetett vissza a fehér mindenség, szinte kihívóan várta a fényt ezen a napon. Karácsony reggel volt. Senki nem akart sötétet, nem akart ködöt, a szelíd szeretet melegére várt mindenki. A hó eleredt. Szép lassan, komótosan perdültek ki a hópelyhek az ég dunnájából, az egyre sűrűbb függöny szövőszékében táncoltak. Már mindent a fenséges fehér uralt. Hó úrfi vígan tekintett a fehér világba. Születésének napja volt ez, előtte állt az egész élet.

Ma, amikor a diákok az utcán próbálják érvényesítni az őket követő generáció érdekeit. Ma, amikor az állam bekebelezi az alap- és középfokú oktatást. Ma, amikor az állam igyekszik „mindenható csápjait”(?) az élet minden területére kiterjeszteni és rátelepedni a „kiskorúsított” társadalomra. Ma, mikor a magyar gazdaság lejtmenetben van (hogy finoman fogalmazzak), ideje szembe néznünk az eddig keservesen és költségesen működtetett alapvető rendszerek működésképtelenségével és fenntarthatatlanságával. Ezek közül talán az egyik legfontosabb az oktatásipar. Persze, nem elhanyagolható az egészségipar és a „szociális gondoskodásra” telepített ágazatok és a kultúra világának áttekintése sem. De most maradjunk az oktatásiparnál.

1902-ben járunk. Csongorádon még nincs állandó mozi, nem építették föl a kőmozgót. Egy hideg februári napon Félegyháza felől megérkezett az Uránia Tudományos Színház. Vincze nagyapám – aki éppen ötéves – kezét megfogja az én drága dédnagyapám a Síp utcában. Én pedig a másik kezét fogom – most, itt. Megyünk a bemutatóra, a Szentháromság térre, befizetünk a vetítésre, nézzük a villódzó-reszkető képeket, bámuljuk a csodát, az arcunk fényben úszik.

A mindenkori hatalmi rendszernek ma is alapvető érdeke, hogy független és felelős gondolkodású konstruktív hazafiak, állampolgárok helyett szellemi kiskorúságban tartott alattvalókat termeljen ki magából. S mi tagadás, a társadalom fogékony erre. A „lényeglátó realisták” – az uralmi elit hatalomhoz való görcsös ragaszkodása miatt, és a társadalom megvezetettsége okán – a közbeszéd páriáivá váltak, boldogulás híján nekik az emigráció lesz az osztályrészük. A jelenség azért is veszélyes, mert gyakorlatilag a mai magyar társadalom önként és dalolva hajtja végre a jövője felszámolását, az országa mesterséges kiürítését. Teszi mindezt a fausti kísértés miatt, mellyel az államilag támogatott, s a magánfinanszírozású tudatipar, vagyis a média mérgezi. Az „ideális” állampolgár jellemzője: a szükségleteken messze túlmutatóan pazarló egyéni karrierépítő.

Hónapok óta tartó sorozatokban számos esetet olvashattunk arról, hogy miért mennek el ma Magyarországról, s így Csongrádról is a fiatalok. Vagy miként kell a fogunkat összeszorítva – „tyúklépésenként” haladva – a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között megpróbálni itthon a lehetetlent. Már csak azért is hibás ez a szemlélet, mert közben mellettünk mérföldes lépésekkel haladnak el a versenytársak, nem beszélve a korábban is élenjárókról. Miközben folyik a minden racionális gazdasági alapot nélkülöző győzködés, javaslom, nézzük meg a tényeket is.

A családi lehetőségek másik területe – mely révén hosszabb távon mérsékelni lehetne az elvándorlást – a munkára nevelés. Természetesen ne közvetlenül a munkába állás előtt kezdjük el. Mint minden nevelés, folyamat, egészen a születéstől kezdődően életünk végéig. Gyümölcse lassan, sokkal később érik be, minden nagyhatalom tudta ezt a történelemben.