Jolánka nagymama nagy diótörésbe fogott. Kopogtatott a karácsony, a süteménysütés ideje. Jolánka nagyon gondos asszony volt. Előkészítette a zsámolyt és a hokedlit. Utóbbit, a konyhai ülőszéket leterítette újságpapírral, odakészítette a kiskalapácsot és az éles kiskést. A diók nagy kupacban várakoztak a fonott kosárban, némelyiken még barnállott a burok, a kopács. Ha sok eső érte és fagy, már inkább feketébe váltott. Jolánka a zsámolyra kuporodott, és a hokedlire helyezett vágódeszkán törte meg a diót. Belét szép, fehér tálba helyezte, s ha a dióbél nagyon makacskodott, nem akart kibújni a kemény héjból, akkor késével aprólékosan kikaparászta a konokot.

Szorosan keze ügyéhez állította a fekete szeneskannát, s ha a héjdarabok jócskán összegyűltek, már dobta is bele a meleg vaskályhába őket. Annak volt ám lángja! Olyan hirtelen lobbant fel a tűz, hogy a kályha tetején piroslott a vaskorong – jaj, dehogy lehetett az aprónépnek ilyenkor megközelíteni! Még a kályhacsövet is szigorúan messziről ki kellett kerülni. Késő délután telt meg dióbéllel a nagy, fehérmázas, égetett cseréptál. Jolánka fáradt derékkal magasodott a zsámoly fölé, dolgos kezeit az asztal szélére támasztotta, amikor a kötényéből egy virgonc dió kipottyant a konyhakőre. Nosza, Jolánka gyorsan nyúlt a seprőnyél után, dehogy hagyta volna elmenekülni a szép, gömbölyű diót. Igen ám, de derekába úgy belenyilamlott valami, hogy a mozdulat félúton megállt, a dió pedig eltűnt a konyhakredenc alatt. Így kezdődött a dió önálló élete.

Nem nevezhetjük ezt sem vidámnak, sem fényesnek, hiszen legbelül, a falhoz egészen közel teltek sötét napjai és éjszakái. Fény nem érte, csak a lapos konyhakredenc fadeszkája nehezedett föléje. Emlékezett is a korábbi életére! Az árnyas kertben, a lombkoronák közé járt vendégségbe a nap sugara, ő néha a zöld levelek résein át kikukucskált a kék égre. A szél enyhén fújt, sütkérezett a melegben. Társai mindenhol körbevették. Csak akkor félt egy kicsit, ha a szél erősebben futott végig a leveleken, ilyenkor néhány társa lepottyant a zöld fűbe. De úgy látta, ott is eléldegéltek. Közelebb kerültek a bokrokhoz, színes virágokhoz, szépen megbújtak a fűszálak védelmében. Csak akkor éreztek veszélyt, ha a lépések közeledtek. Még olyan is előfordult, hogy a héj összeroppant valami nagy súly alatt. Ilyenkor ő gyorsan összezsugorodott zöld kopácsában, és keményen hitte, hogy vele e rövid életben ez nem történhet meg. Most is olyan gyorsan történt minden. Magas verők törtek utat feléjük a zöld koronákba, majd a mély fűből egy gyors mozdulattal máris szorosan, egymás mellett kuporodtak. Valami véget ért. Érezte, hogy már nem fog sütni rá a nap, nem szárítja át kopácsát, ha hosszan sír az ég, mert ömlik az őszi eső.

Itt – a kredenc előtt – viszont vidám élet folyik. Meleg nevetés gurgulázik, szállnak a jobbnál jobb illatok, mintha készülődne valami. Folyton sürögnek és forognak, a konyhában sokkal mozgalmasabb a világ. Legalábbis ezt gondolta a dió, ha nem is látott a sötétben semmit. Azért jókedve nem volt. El sem tudta képzelni, mi lett a többiekkel, és mi lesz majd ővele. Azt vette észre egy este, hogy egyre szomorúbb lesz, s az életkedve végleg elillan.

Hisztek-e az angyalokban? Na? Szerintem higgyetek, mert úgy mondják a mesékben, hogy mindenki maga mögött tudhat egy őrzőangyalt. Az angyaloknak nagyon sok dolguk van ám, különösen karácsony tájékán! A szomorúkat fel kell vidítani, a szegényeknek bőséget nyújtani, a betegeknek egészséget, a száraznak friss vizet, az ázottnak meleg takarót kell varázsolni. Mivel Jolánka nagyon jó asszony hírének örvendett, az angyalok különösen vigyáztak erre a házra, a ház minden lakójára. Hogyne tudtak volna a kredenc aljába gurult dióról, sőt a bánatáról.

Az egyik angyal elhatározta, hogy csuda karácsonyt rendez neki, illetve a dió lesz a karácsony nagy meglepetése. Egy éjszakai álom leple alatt munkához látott. A diót bevitte a szobába, ráhelyezte a kisszekrény sarkára, pontosan az eldugott karácsonyi díszek fiókja fölé. Jolánka ugyanis a fenyőfa díszeit minden évben gondosan elcsomagolta. Nagyot lehelt az angyal a kis dióra. A barna héjra finom, szemcsés ezüst por ülepedett. Nézegette is magát reggel a szembeni kis tükörben, soha nem jött rá, hogy mi történhetett. Mindenesetre sokkal szebbnek vélte magát – a szobáról és az ablakon beszűrődő fényről nem is beszélve.

Este Jolánka jelent meg a szobában unokáival. Elővették a fiókban lapuló díszeket, óvatosan adogatták kézről kézre. Közben bekerült a szoba asztalára egy csupasz zöld fenyőfa, a dió mintha messziről látta volna már a kert sarkában. A fenyő friss illatot árasztott, majd öltöztetni kezdték. Színes, csillogó díszekből készült a ruha, pompázott ott a pirostól kezdve az aranyig minden. A fenyő egyre ékesedett, még körbefonták alakját a vékony, ezüstös üvegszálak, és már csak a csúcskoronája hiányzott. A gyerekek ügyesen ékesítették, arcuk kipirosodott, Jolánka pedig a fotelben pihent, miközben a szaloncukrok akasztójával bíbelődött.

– Jaj! - pityeregte el magát a kis Joli, amikor a fa csúcsa, díszes koronája darabokban hevert a perzsaszőnyegen.

Az est ékszereinek királynője kicsúszott a kezéből. Nagy lett az ijedelem, különösen az apróságok között.

– Most mi lesz? - néztek egymásra, miközben arcocskájuk egyre sápadtabb lett.

Egyedül Jolánka nem ijedt meg. Látott ő már ilyesmit. A seprűjével gyorsan eltüntette a csillogó szilánkokat, majd egy picit gondolkodnia kellett. Látta a kisszekrény sarkán az ezüst diót, ám meg nem mondta volna, hogyan került oda. Arra gondolt, majd jó lesz valamire. Most jutott eszébe, hogy kivételesen ez az ezüst dió is lehetne a fenyő csúcsának szokatlan ékszere.

– De hogy tesszük fel? - csiripelték a többiek.

Most megint az angyal következett, aki természetesen mindvégig figyelte az eseményeket. Dús hajából kihúzott egy szálat – angyalhaj volt annak a neve. Át- és felkötötte vele az ezüst diót a fenyőre, és mire mindenki feleszmélt, az angyalhaj csendben, hihetetlenül dús fonatokban terítette be a fa egész testét. Gyönyörű volt! Az ezüst dió pedig ott pompázott fent és középen, majdnem súrolta a mennyezetet. A tekintetek rajta állapodtak meg, ő lett az est vendége – pontosan úgy, ahogyan az angyal elképzelte.

Azt pedig már az ezüst dió sosem tudta meg, hogy a karácsonyfa alatti sok-sok minden között az a diótorta édes lett, amit társaiból cukrászkodtak Jolánka ügyes ujjai. Ők sem ismerték meg az ezüst diót, de ösztönösen úgy hitték, hogy ezen az estén ez a távoli ismerős a legszebb.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.