Miközben a nagy világvallások a szeretet himnuszait zengik – hisz’ mindegyikben megtalálható a megváltó, a próféta születésének és eljövetelének reménye és ünnepe –, az emberiség története máig semmi másról nem szól, csak intrikáról, gyűlöletről és öldöklésről.

Úgy tűnik, a szeretet olyan valami lehet, amire csak vágyik az emberiség, de soha nem fogja megélni. Az egyes ember életében talán vannak szeretetteljes pillanatok, a boldogság csalfa érzésének villanásai, de az emberiség egyre távolabb kerül eme vágyának megvalósulásától.

Vannak még ilyen vágyaink, hiszen évezredek óta szeretnénk szabadok lenni, miközben egyre inkább rabbá, rabszolgává tesszük magunkat, Egyre többet „dolgozunk”, miközben sokszor, nagyon sokszor értelmetlen és felesleges dolgokat állítunk elő. Ezeket – mesterségesen keltett kereslettel – magunkra ömlesztjük, előrevetítve pusztulásunkat. S közben a többmilliárdosra duzzadt emberiség egyes csoportjai vagy egyedei soha nem voltak olyan magányosak és elidegenedettek, s nyomorultak, mint ma.

S ki tudja, mióta vágyunk valamilyen önigazgató demokratikus rendszerre, miközben az autoriter hatalmak jönnek-mennek s még sehol nem sikerült megvalósítani ezen ősi vágyat, az önigazgatást sem.

Egy végtelenített kísérlet alanyai vagyunk. Rövid földi életünk során mind biológiai, mind gazdasági értelemben meg kell élnünk a mennyet és a poklot is. Általában gyermekkorban van a menny, hiszen akkor elhiszi az embergyerek, hogy a lehető legjobbat kapja, bár az igazságtalanság csírái már akkor ki-kidugják a fejüket, és a modern információközlő technológiák miatt már a gyerekek sem hisznek a mesékben.

Az ember, az egyén nem szabad, nem szeret, mert nem tudja, mi az, és nem élhet „boldogan”, mert nem valósul meg a demosz hatalma: az ember nem önmagáért és az életért él, hanem a hatalom, a „hatalmasok” kiszolgálásáért és az ő mesebeli vagyonaik felhalmozásáért.

Jézus megpróbálta. Fellázadt a már kétezer éve is létező rendszer ellen, hirdette a szeretetet, a szerénységet, a megbocsátást. Igyekezett kiűzni a kufárokat a templomból, de az eredmény az lett, hogy elárulták, megkínozták, megfeszítették és egy csodás legenda szövődött a személye köré. S a mártíromságán létrejött egy új világvallás.

A keresztény egyházak a XX. század végére értek olyan szintre – jórészt II. János Pál pápa munkálkodásának köszönhetően –, hogy ma már inkább a megbékélést, a kiegyezést hirdetik, bár politikai és gazdasági hatalma kiterjesztéséről, a felvilágosult XVIII.-XIX. század ideáival szemben ma ismét nem akar lemondani, és igyekszik az államon belüli pozícióit kiterjeszteni, s az elveszített pozícióit visszaszerezni.

Nem szeretetet és lelki gazdagságot hirdet, hanem hatalmat, anyagi gazdagságot és pompát.

S hiába jöttek a XVI. század reformátorai, a kereszténység több ágra szakadt és most e szétágazó szálak még mindig nem akarnak összefonódni.

Pedig az idő szava ezt kívánná!

Kérdezhetnénk: kit szeressen az ember, kivel szemben vívja ki a szabadságát, s ki felett gyakorolja a vágyott demokratikus önigazgatást? Látszólag egyszerű a válasz: szeresse önmagát, szabadítsa fel önmagát, s gyakorolja önmagán a demokráciát.

Mindezek szoros összefüggést mutatnak a kultúrával, amelynek birtoklását, élvezetét, használatát – mint mézesmadzagot – el-elhúzzák a társadalom orra előtt, aztán igyekeznek a különböző hatalmi csoportok kisajátítani, s azt a saját politikai céljaik érdekében felhasználni. Tömegtermelést, tömegoktatást, tömegkultúrát hirdetnek és terjesztenek. Közben pazarló luxuscikkeket fogyasztanak, az elitizmust hirdetik és gyakorolják, szegregálnak, s – kultúra gyanánt – piaci alapon szemetet terjesztenek. A kultúrharc a különböző érdekcsoportok között szakadatlanul, megállíthatatlanul folyik. Szerencsére ettől függetlenül születnek – éppen a függetlenségüket megőrizni képes alkotók között – jelentős alkotások, s születnek bérfestők és bérírók, bérművészek kezei között az éppen aktuális – s pillanatnyilag győztesnek látszó – hatalmat kiszolgáló művek, de azok soha nem időtlen műalkotások!

A népekre ráöntik a szemetet, a cirkuszt, s adnak hozzá kenyeret – de csak annyit, hogy éhen ne haljon, s még éppen ne lázadozzon. Amikor a cirkusz és a kenyér felosztásának és kiosztásának egyensúlya felbomlik, akkor kezdődik a baj, mint ahogy az emberiség történetében mindig is kezdődött. S ha már itt a baj, mindig lesz majd valaki, akit a hatalmukat féltők megfeszítenek, példát statuálnak, megkínoznak, s – fizikailag, vagy lelkileg – megfélemlítenek, vagy a mozgalmak élére állnak, elfoglalják azokat, hogy a maguk javára fordítsák!

Hiába vannak ünnepek, hiába hirdetnek a világban békét és szeretetet, maguk az igehirdetők sem hisznek szavaik igazában, ebben is csak az üzletet látják, és a profitszerzésre használják fel.

A hatalmasságok visszaélnek megszerzett hatalmukkal, a közszolgák nem a közt szolgálják, s a vezetők nem vezetnek. A hatalmon lévők nem szeretik és szolgálják a népeiket, a népek nem szeretik, s nem tisztelik a hatalmaskodókat, mert kiválasztásuk nem alkalmasságukon, hanem politikai megtévesztésen, hazugságon alapul.

Ma az emberiség jelentős része nem boldog, nem hisz, nem remél, s nem szeret. Sorsába beletörődve tűr és vegetál. S csak akkor volt eredményes, rövid ideig szabad és boldog, amikor szembe mert szállni a rátelepedő hatalmasságokkal, s önmagából, a vágyaiból valamennyit megvalósított, mint ahogyan tette azt Jézus is – még a megfeszítését követően is.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.