Pihe nagy vándorútra készült. Kissé hajlott hátára ráterítette a meleg kardigánt. Vékony lábaira felhúzta a mérföldköves csizmát, a szomorú fűzfavesszőből botot faragott. Törékeny keze rögtön belenőtt a botcsinálta kampóba. Még egy vászonkalapot halászott elő a mindent beburkolni készülő fehér esőből. Feje beleveszett a karimába. Pihe belesimult az öltözetbe, szinte láthatatlanná vált. Mégis kíváncsi volt a világra!

A csizmák kavicsos úton poroszkáltak. Az árok szélén a fűszál kitöltetlen foltokban zöldellt, hagyott helyet egy-egy piros arcú pipacsnak. A pipacs kiegyenesítette derekát. A Nap bágyadtan melegített, a felhők könnyezni készültek. Pihe a nagy domb felé vette útját. Lábai remegtek a hirtelen fáradtságtól, de ő magasról akarta szemlélni a tájat. Remélte, hogy onnan sokkal többet lát majd meg a világból, talán olyat is, amit eddig még nem látott. Azt is tudta, hogy a pipacsnak integetni fog. Sőt, még azt is remélte, hogy elmondhatja titkait a szélnek, s a nagy kavaró majd körbepletykázza a többi dombot, hegyet meg völgyet. Az út lassan emelkedett. Pihe nehezen szedte a levegőt, a nagy igyekezetből csak halk szuszogás hallatszott. Nem evett, nem ivott. Tápláléka maga a vágy volt. Nem pihent meg, pedig már fehér pihéit csak a csizmaszár tartotta. Mikor néhány lépés választotta el a dombtetőtől, láthatatlan kezek vastag kötelet húztak a domb legfelső köribe. Pihe belekapaszkodott a durva kenderkötélbe. Egy sólyom körözött fölötte, csőrével szinte súrolta a kopott kalap zsíros karimáját.

-Neked nem szabad! – kiáltotta bele a csöndbe, és egyenest a Nap felé szárnyalt.

-Nem? Nekem miért nem? – suttogta Pihe, majd rárogyott a fűre.

Hetekig aludt. Az egyik hétfőn felkelt. Leporolta kardigánját, megigazította bódult fején a gyűrött kalapot. Belemarkolt a fűzfa szomorú botjába, s kipróbálta, lép-e még a csizmája. Egészen könnyen ment. El akarta hagyni a dombot. Érezte, hogy lefele sokkal könnyebb. Most ért oda, ahonnan elindult. Megkereste a forrást, a kristálytiszta vízből lassan kortyolgatott. Csapzott pihéit egyenesre simogatta, felnézett a magasba. Egyből tudta, hogy akkor neki lefelé kell haladnia. Nem várt sokat. Nagyon kellett vigyázni, nehogy a lejtő meglódítsa. Szabad kezével kapaszkodott a meleget adó kardigán ujjába, vékony törzsét hátrafele döntötte. Továbbra is hajthatatlan maradt. Hitte, hogy majd a mélységek világa minden kérdésére választ ad. A sötét barlangok, mély vizek félelmes titkokat fognak suttogni, ő pedig elpanaszolhatja a világ tüskéi okozta fájdalmait. Elmondhatja a fehér orgonák illatos üzeneteit, megoszthatja a gyors gazellák futó örömeit, a hegyi kecskék tejének hívogató ízét. Nem így történt. A sötétből a láthatatlan kezek magas sziklát emeltek. Pihe kalapjának karimája koppant bele. Majd maga a sötétzöld haragú varangy szólalt meg egy lapos kő alatt.

-Neked nem szabad! – brekegte ércesen, és gyorsan eltűnt a mélység rejtett zugaiban.

-Nem? Nekem miért nem? – suttogta Pihe, majd nem mutatták meg a csillagok, hogy a szikla omlott-e rá, vagy ő omlott a kőre.

Öntudatlanul haladt az idővel. Mikor felnézett, az ég összefolyt a földdel. Tükröt látott, ami irányt mutatott. Újból el kell indulnia. Meg kell keresnie helyét félúton, a magas és a mély között. A hinta jutott eszébe. Pihe módjára felcihelődött, először felbaktatott csizmájával a felszínre. Kócos pihéit átjárta a hideg szél, nem lehetett tudni, a hajnal készülődik-e, vagy az esti szürkület érkezik. Nagyot pihegett, mikor felért. Tudta, hogy meg kell találnia a játszóteret. Azt a teret, ami mindenkié. Ment, mendegélt. Sokáig keresgélt. Többször megpihent, újra szedelőzködött. Majd maga előtt látta a hintát. Tudta, hogy ez az utolsó lehetősége. Meg kell tudnia, miért is él. El kell mondani, mi a szép meg a jó. Megtanítani, hogy nem szabad félni, és mit nem szabad elkövetni. A hintát vastag láncok tartották a magasból, enyhén fújta a szél. Valami rozsdás csavar csikorgott. Pihe elhajította a szomorú fűzfabotját, de előtte lassan kibontotta kezét belőle. Fájt a szakadás. Megszabadult a meleg kardigántól, kalapját hajtotta maga előtt a feltámadó szél. Az üres téren száraz levelek zörögtek. Utolsó erejével kilépett a mérföldes csizmából. Vékony teste megfogyatkozott, fehéren világított a szürke tájban. Lelkében meglátta magát, amint a hintában ül, kezeivel a láncokba kapaszkodik, s a hinta meglendül. Nem így lett. A láthatatlan kezek most fehér falat emeltek szorosan a hinta köré, s a lengő mozdulat megtorpant, megállt.

Felül a sólyom körözött, alulról a varangy bukkant elő.

-Neked nem szabad! – hangzott a kiáltás minden zugából a térnek.

-Nem? Nekem miért nem? – akarta suttogni Pihe, de már nem volt hozzá sem ideje, sem ereje.

A sólyom csőrével felkapta, majd a földre ejtette. Puha, fehér csomó hullt alá. A varangy sötétzöld mérgében megtaposta, majd a kemény kő alá rejtette. Az ég hirtelen kivilágosodott, s a fehér dunna hatalmasat rázkódott. Lassan ereszkedtek alá a fehér pihék. Rövidesen a köveket vastag hótakaró fedte. Pihe parányi teste azonnal beleolvadt a hideg takaró befogadó melegségébe.

Csak így tudott megnyugodni.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.