Az ’50-es évek elején Magyarországon az államosítással átalakultak a lakástulajdon-viszonyok is, az állami lakásszektor dinamikusan növekedett. A ’60-as és a ’80-as évek között közel félmillió panellakás épült. Már a II. világháború után rendkívül elmaradott volt a lakásépítés helyzete, pedig az igény – az iparba vándorló munkaerő révén – egyre növekedett. Hazánkban a lakások száma 1949. és 1990. között hatvan százalékkal emelkedett – ezen új ingatlanok magán- és államerőből létesültek. A szocialista berendezkedés a lakást a társadalmi juttatások közé sorolta, a benyújtott lakásigényeket szempontok szerint rangsorolta, a várakozási idő átlagosan öt év volt. Ilyen tanácsi lakáshoz jutottak a szociálisan rászorultak és – mondjuk ki bátran – a káderek, akiket akkoriban „a szerencsések” jelzővel illettek.

Javult a lakások minősége, háttérbe szorult a vályog. Míg 1949-ben a lakóépületek negyven százaléka alapozás nélküli vályog-, sár- vagy vertföld-falazatú volt, 1990-re ez az arány kilenc százalékra csökkent. Az átlag a két szoba összkomfort volt. Míg 1949-ben a vezetékes ivóvíz minden hatodik házban volt elérhető, s a fürdőszobák csak minden tizedik lakásban voltak megtalálhatóak, a nyolcvanas évek végére már mindenhol szinte rendelkezésre állt a villanyáram, a lakások négyötödében volt vezetékes víz, vízöblítéses vécé és fürdőszoba.

Gyakorlatilag négy lakóövezetet lehetett elkülöníteni: belvárosi bérpaloták, lakótelepi térségek, kertvárosias jellegű területek és „nemkívánatos szegénynegyedek”. A lakótelepek kezdetben a városok peremén épültek, majd közeledtek belső területekhez. Sajnos a történelmi városrészek nemritkán teljesen áldozatul estek a „modernizációnak”. Főként Óbuda, Debrecen, Kecskemét, Miskolc városmagja sérült – helyrehozhatatlanul. Ma sem lehet mondani, hogy ezek az épületkolosszusok bárhol esztétikai látványai lennének a városképnek. Ám ki lehet mondani, hogy 1985-re mégis felépült országosan 408 lakótelep, mely 518 ezer lakásában 1 millió 600 ezer ember lakott.

A ’80-as évek második felétől gyakorlatilag megszűntek az állami lakásépítések, illetve megjelentek a kevesebb emeletszámú „humanizált” panelházak, melyeket viszonylag gazdag formavilággal terveztek.

Egy pillantást érdemes vetni a falusi építkezésre is.

A korábbi technológia helyett itt is tért hódított a tégla. A rozsszalmából és nádból épült tetőket felváltotta a cserépborítás. Sátortetős kockaházak épültek, a tájépítészeti különbségek eltűntek. A gazdasági épületeket meg kellett tartani, ezért az alaprajz fokozatosan L-alakot öltött. Itt is terjedtek a többszintes építési módozatok. Felszámolták a szabadkéményes konyhákat, a kemencéket lebontották, helyükre vaslapos tűzhelyek, majd gáztűzhelyek kerültek. Népszerűvé váltak a cserépkályhák, majd terjedt a központi fűtés, s megjelent a lakásokban a vezetések gáz. A felszereltség a faluhelyi lakásokban is utolérte a városi színvonalat.

Külön kell szólni a nyaralókról, mint státusszimbólumokról. 1980-ban 120 ezer magánüdülőt tartottak nyilván, ezek befektetési célt is szolgáltak, ugyanis kedvező természeti területeken bérbe adták. Sok volt a „hobbikertes övezet” is, ahol pihenés helyett konyhakerti termelés folyt, ami rengeteg családban teljesen beépült a költségvetésbe, megélhetésbe. Ezek ránézésre a legváltozatosabb képet mutatták: a kiszuperált vasúti kocsitól a bódén, kalyibán, kis alapterületű faházon át a többszintes villáig terjedt a skála.

Hogyan lehetett lakáshoz jutni?

Az említett tanácsi lakások mellett – főleg faluhelyeken – szolgálati lakásokat is építettek. Itt lakbért kellett fizetni, ám a települések elzártsága nagy áldozatvállalást is jelentett a lakásokat igénybe vevő főleg értelmiségi foglalkozásúak számára. Az építkezés nagy anyagi terhet rótt az emberekre, s akkoriban az egyetlen legális befektetési lehetőségnek számított. Akár az építkezés, akár a lakásvétel saját erőt feltételezett, amit a fizetésekből nagyon nehéz volt összegyűjteni. Gyermek vállalása esetén adott az állam szociálpolitikai kedvezményt, biztosított volt a hitelfelvétel. Egy átlagfizetésű ember – ha lakótelepi lakást igényelt – a jövedelmének egyharmadát fizette a részletre, s harminc évre eladósította magát. Aki építkezett, lassan haladt előre, ráment az egész élete.

Mi maradt az életek munkájából?

A rendszerváltás után óriási hullámban zajlottak a végkifizetések, az állami lakásokat a lakók kedvezményesen megvásárolták, így vált sokak lakása, háza magántulajdonná. A folyamatot elősegítették a különböző jellegű kárpótlások. Ezt akkor jónak éreztük.

S mi a helyzet ma?

A hitelcsődökről mindenki értesült, habár történnek intézkedések a helyzet megoldására, s néha még részeredmények is születnek. A gazdasági helyzet miatt azonban áll az építkezés. 2012-ben az építőipar kulcsszavai a következők: reménytelen, siralmas, leépítés, romlás, keresletcsökkenése, mélypont. Az építőipart „láncra verték”, s balkáni mélységekbe süllyedt a magyar ingatlanpiac.

És a tulajdonos?

Jó, ha a lakás, ház állagát meg tudja őrizni. Jó, ha a rezsit finanszírozni tudja, és nem lakoltatják ki vagy a gázszámla, vagy a hitel törlesztésének kifizetetlensége miatt. Az alacsony rezsi miatt ismét népszerűek a kis alapterületű lakások. A házakban sok az idős, egyedüli lakó, a városok kihaltak, a fiatalság vándorol, szerencsét próbál. Írtuk már, hogy az ingatlanok Csongrádon is ezrével eladók, az ingatlanpiac áll. Értéken alul sincs kereslet, nincs mozgás.

A nagy igyekezet, megfeszített munka ide jutott. „Az én házam az én váram…” Önmagunk foglyaivá váltunk.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.