A magyar politikai életben néhány évvel ezelőtt hangzott el a fenti szó – jelen és jövő idejű értelemben. A politikus, kitől származik, azóta is aktív közéletet él. Akkor még csak megjegyeztük sokan, sőt felháborodtunk rajta. Mások nem vették komolyan, nem kértek felelősségre vonást, ami nem is történt meg a mai napig. A labda hol a jobb, hol a baloldalon pattog. Fiataljaink azonban komolyan vették a szót. Kénytelenek voltak. Elmentek. Elhúztak… A következő hetekben-hónapokban külföldre „húzott” volt magyar állampolgárok, fiatalok és ötvenesek közérzetéről, gondolatairól, érzéseiről számolok be – konkrét, személyes vallomások alapján.

Öt éve halott már. Sokfelé élt, de elmenni nem akart. Kényszeríttették, űzték. Menni kellett, mégis maradt. Maradt magyar, s maradt itthon. Itt volt a hazája, de az otthona kényszerűségből az egész Magyarország volt. Ezt hagyta nekünk örökül.

Ne félj! Nyugodtan maradj ebben a városban. Csongrád is része Magyarországnak. Gyüttment magyarok vagyunk. Mindnyájunk gyüttünk valahonnét, és biztosan egy az utunk valahová. Nem mindig éltünk itt. Tudja ezt mindenki Belvároson és Alsóvárosban, a Fő utcáról nem beszélve. Vendégek vagyunk városunkban. Házigazdái magamagunknak. Ugyanaz a bajunk, mint bárkinek az országban. Nem élünk jól mostanában sem. Lehet, hogy nem tudjuk jól megnevezni magunkat, vagy nem várt vendégek vagyunk a saját házunkban-hazánkban.

Talán jó szolgálatot tennénk az emlékezni kívánó utókornak, ha a mi, csongrádiak közös munkában leírnánk azokat a hétköznapi tevékenységeinket, amelyeket ma már nem - vagy csak elvétve - végzünk, s esetleg a fönnmaradt tárgyak fényképeit is mellékelnénk, vagy korabeli fotóinkat csatolnánk e tárgykörben. Lehet, hogy a gyerekeink és unokáink ámulnának, de könnyen elképzelhető, hogy ásítanának a poros történeteken. A vegyszerek nélküli tisztítás, a földes padló karbantartása, a szappanfőzés és -főzetés, a cserekenyér, a Nagyrétből este hazatérő csorda megérkezése a kapukhoz, s ezer más tovatűnő emlék megdobogtathatná néhányunk szívét.

Országos és városi szinteken már minden sántikáló gebéből tejet facsarnának, hogy bevétel kerüljön a kasszába. Egyik forrás lehet a turizmus, jól is hangzik, szerencsésebb esetben a természeti feltétel is adott, ami nem jelenti azt, hogy jól ki is használják. Ugyanis nemcsak ecset- illetve tollvonás, szemlélet is kell az ország ügyeihez. Könnyedén megalakul a szükséges szervezet, a szimpatikus emberek kiemelkednek, aztán mégsem hozza a turizmus a dédelgetett elvárásokat. Megint a gyökerekig kellene lehatolni, átgondolni a magyarság állapotát, valahogy a mélyről kellene kezdeni az építkezést, ha még lehet egyáltalán.

Régen a bicikliket javították, a hibás alkatrészeket nem feltétlenül cserélték újra. Nem a márkahűség kötelezte, nem a "Hajítsd el és vegyél másikat!" elve hajtotta a mesterembereket, s az ezermestereket. Ők alázattal viseltettek a munkájuk, s a másik ember irányában. A mai szolgáltatók között is érezhető – más formában – hasonló törekvés.

Kölökkoromban, klottgatyában és mezítláb rohangálva a csongrádi dűlőkön, elég sűrűn kellett megállnom, mert beleállt a talpamba a királydinnye. Dehát ma is ez van majdnem. Beleáll. Bár szandálban szaladgálok és papucsban poroszkálok a porban, megyek az Uraság útján, ballagok a dűlőkön. Valami belém szúr. De, ha jobban megnézem, akkor kiderül, hogy ez már nem az. Mármint nem királydinnye, hanem tüskés muhar - mekkorát változott a világ errefelé (!) -, kevésbé bök, kisebb a fullánkja.

Rengeteg, soha nem látott szenvedés, s ezeknek az eseményeknek a szomorú következménye, amire emlékeznünk kell hazánk megcsonkítása, az 1920. június 4-én aláírt gyalázatos trianoni békeszerződés évfordulóján.

Sok trágyagilisztát. Még több harcsaférget. Néha lóbogarat. Nem most volt. Vittem az ásóm, a kiluggatott galisztás dobozom. (Magam lyukasztottam – szöggel – a festékes doboz fedelét!), mentem a temető mellé a gyár mögötti gödör szélére, vagy a Kerekárokba. Ott sok kukac élt. Nem finomkodtam-kukacoskodtam, eszembe nem jutott volna, hogy kesztyűt húzzak. Tiszta munka. Néhanapján lótetűt is zsákmányoltam, ha nem vigyáztam rájuk, lerágták egymás potrohát. Akkor a műanyag rekeszes dobozt még nem találták föl, nem ismertük a lótetűistállót.

Ahogy a lépcsők levisznek a még újnak érzett kollégium pinceklubjába, terített asztal tárul a belépő elé. A fehér abroszon lila és fehér virágok köszöntenek, ünnepnap van ma. A pedagógusok napja. Lassan érkeznek, gyülekeznek, többségük tanított ma is. Nyugdíjas, ismerős arcok üldögélnek a széksorokon.