A helyi városvezetés hosszú ideje rendszeresen elköveti azt a hibát, hogy miközben „helyi hazafiságát” hangsúlyozza, nem tesz semmit a település kiürülése, kiüresedése ellen, sőt időnként maga erősíti azt, s közben azt sem veszi észre, hogy rombolja a városát, s beszűkíti, megszünteti a jövőbeni esélyeit, lehetőségeit.

Visszautazom az időbe, hosszú köpönyeget és mérföldes csizmát veszek, köves és földes utakon járok, homokos dűlőkön ballagok. Néhány régi magyar emberrel találkozom, vagy inkább emlékükkel, ami szájról szájra jár, de már egyre szűkebb körben, jobbára az idősek között. Hosszú sétára indulok, magas sarok most nem kínozza lábam.

A város szélét elhagyva egy egészen új, sokszínű világ következik. A betonút viszonylag keskeny, a sebesség korlátozott. Ha két jármű találkozik, az egyiknek le kell húzódnia. Mindkét oldalon zöld fák szegélyezik a néhol kacskaringós utat. Az egyik oldalon folyik a Tisza, hosszú lépcsők vezetnek le egy-egy csapásról a csónakokhoz. Egy helyütt romantikus kép a folyó előszobája, selymes fű, nyírt bokrok, fák legeltetik a szemet, később kiderül, mindez ember általi ecsetvonása a természetnek. Az út két oldalán épületek sorakoznak – nem túl nagy távolságra egymástól. Egészen különbözőek. Némelyik gazdag tulajdonosra vall, a másik meglehetősen lepusztult külsejű. A földutakból újabb és újabb dűlő nyílik, akár napokig is el lehetne bóklászni.

Napjainkban gyakori téma a szelektív hulladékgyűjtés szorgalmazása, az újrahasznosítás kérdése. Paradox, hogy ennek a szigorú környezetvédő szabály is oka. A szemét egyre nagyobb részét kellene feldolgozni, ám a korlátozott lehetőségek miatt mintha könnyebb lenne megszabadulni tőle. Kövessük hát egy kicsit ezt az utat, s máris kopottabb lesz a képen a fény, halkabb a taps és az éljenzés.

Sorba olvasom a cikkeket és a nyilatkozatokat alföldi kistelepülések vezetőitől és a (jellemzően közpénzekből finanszírozott, tőke nélküli) civil szervezetek vezetőitől az idegenforgalom fejlesztésével kapcsolatos elképzelésekről, álmokról. Engedjék meg nekem, hogy néhány gondolatot ezekkel kapcsolatban rendszerszerűen összefoglaljak.

A nemzeti közemlékezet nem csupán a kommunista diktatúra évtizedei alatt, hanem az elmúlt 20 esztendőben is a mindenkori hatalom (kormányakarat) és kulturális-szellemi hatalomgazda igényei szerint tart számon eseményeket, személyeket és dátumokat, melyeket „kötelezően” ünnepelni kell, ünnepelni muszáj. Külön szomorúságra ad okot, hogy a továbbra is szellemi kiskorúságban tartott civil társadalom nem tud ráhatással lenni ennek alakítására, hanem hagyja magát továbbra is „vezettetni szabadon, szembekötve, vakon, elfajult testvérinktűl csinált hamis ál-útakon”, mint a népszerű kuruc nóta tartja.

Minden esztendő márciusának első napjaiban díszes meghívót hoz a posta, melyben a város vezetői, s az ünnepségek szervezői a 15-i ünnepségre invitálnak a Kossuth-szoborhoz. Ősszel újabb meghívóval az október 6-i nemzeti gyásznapra hívnak, ugyanoda. A magyar történetírás, történettudomány és a magyar irodalmárok és gondolkodók is jelentős vitákat folytatnak és folytattak, Kossuth és Görgey, Kossuth és Széchenyi megítéléséről. S lehetne még folytatni, Kossuth és Petőfi, vagy az Aradon kivégzett tábornokok és Kossuth, vagy a kiegyezést létrehozó politikusaink, Deák, Teleki és a jelképesen kivégzett Andrássy illetve Kossuth viszonylatában is.

Ma, amikor jelentősen felerősödő kultúrharc is folyik az országban, vagyunk néhányan, akik nem kultúrharcot folytatunk, hanem a kultúráért igyekszünk harcolni. Sajnálatos tény, hogy a „kultúra várai” anyagilag és erkölcseikben is igen gyenge állapotban vannak. Az egymás ellen folytatott harcban, és a valamely politikai erőhöz való dörgölődzés miatt „csapataink” erősen megosztottak, s meg is gyengültek.

Gyakran megkérdezik tőlem: nem félek? Nem félek attól, hogy haragosaim, látszólagos politikai vagy gazdasági ellenfeleim, (reményeim szerint nem ellenségeim), akikről, vagy akiknek a véleményemet elmondom, megorrolnak rám? S bár mondják, hogy három gyermekem van, tehát félhetnék is, hozzáteszik: mégsem félek?

Egy idős barátom, amikor megkérdezem, „hogy’ van”, mindig azt válaszolja: jobban, mint holnap. S ma, sajnos, igaznak tűnik a szavajárása. A holnap kiszámíthatatlansága miatt szinte bizonyos, hogy ma jobban vagyunk, mint holnap leszünk.