Országos és városi szinteken már minden sántikáló gebéből tejet facsarnának, hogy bevétel kerüljön a kasszába. Egyik forrás lehet a turizmus, jól is hangzik, szerencsésebb esetben a természeti feltétel is adott, ami nem jelenti azt, hogy jól ki is használják. Ugyanis nemcsak ecset- illetve tollvonás, szemlélet is kell az ország ügyeihez. Könnyedén megalakul a szükséges szervezet, a szimpatikus emberek kiemelkednek, aztán mégsem hozza a turizmus a dédelgetett elvárásokat. Megint a gyökerekig kellene lehatolni, átgondolni a magyarság állapotát, valahogy a mélyről kellene kezdeni az építkezést, ha még lehet egyáltalán.

Az országot járván – a kocsi ablakából kinézve megállapítható az egyik csongrádi lapban olvasottak igazságtartalma.

„Csongrád megye: Pusztulásnak indulnak a falusi házak, miután magukra maradnak bennük az idősek, majd meghalnak.”

Ez a mondat kétségtelenül nem szimpatikus turizmus ügyben, pedig a puszta valóság maga. Nincs élet. Az idős alig bírja, a fiatalnak pedig általában jobban tetszik, ha kötelező nyelvvizsgájával, igazi európai emberként külföldön keresi boldogulását. Menjünk el hát oda, ahol életet lelhetünk. Nincs olyan hétvége, amikor ne találnánk az interneten hirdetést valamelyik településről, ahol valamilyen címen fesztivált rendeznek. Igen, már nem a pusztai posta viszi a hírt, mert a puszta ugyancsak puszta, de pusztai ember már szinte nincs. Két kisebb település között nagy a csönd, mintha kihalt utakon, elhagyott, romos tanyákon keresztül néptelen falvakba érkeznénk. Legbiztosabb támpont a kocsma, ott néhány ember belebámul az üveg fölött a Móricz ábrázolta világba. Aztán a fesztiválokon csak előkerül néhány ember, szó sincs tömegről. Kétféle típussal mindig találkozunk. A kézműves udvarokban árusítási lehetőséggel bíró kereskedőkkel, akiknek bevétele estére meglehetősen gyér. Áruik is jócskán keverednek a giccsel, hiába helyezik őket muskátlis környezetbe. Azért legalább tesznek valamit. A másik féle ember az elmaradhatatlan díszlet, magyaros ruhákba öltözött nők és férfiak. Az ostorokat pattogtató csikósok, lovasok, táncosok. Már régen izgatott, miféle emberek ők.

Őszes, könnyen beszédbe elegyedő, hatvan körüli férfivel kerültem szemközti padra, rögtön fogalmazódni kezdett bennem a riport. A Csongrád megyei illetőségű férfi bő fehér inget viselt, szépen hímzettet. Fekete mellény, nadrág, csizma és kalap adta még hozzá az ünnepélyest. Mellette szótlan, bajszos, nap barnította csikós üldögélt kék ingben és nadrágban. Nevezzük beszélgetőpartnerem Anonymusnak.

- De szép a ruhája! – mondom. –Hol tartja?

- Hát…tartják azt kérem helyettem. A múzeumban. Onnan hozzuk ki Pista bácsitól, ha kell. Szépnek szép, az asszony is mondta, mikor megálltam otthon a küszöbön.

- Szereti felvenni?

- Szeretem. Pénzt ugyan nem adnak érte, pardon, hogy igazat mondjak, kapunk egy tányér ebédet, esetleg repetát is, ha kérünk.

Biztosan gulyást, valami magyaros pörköltet, gondoltam, hiszen ide érezni a paprikás illatát.

- Hétköznap mivel foglalkozik? – kérdezem.

- Élek, ahogy mások. Én asztalos vagyok, kérem szépen.

- És akkor hétköznapi ruhában éli az életét? – nevetek.

- Abban hát! – nevet ő is.

- Miért csinálja ezt?

- Talán nem hiszi el….- gondolkodik a szavakon kicsit-, hívatás. Ugye szoktuk mondani, hogy a hagyományokat őrizni kell. Így őrizzük. De a legfontosabb az, hogy megmutassuk.

- Összefér ez a civil léttel? Hiteles?

- Össze. Meg aztán ez van. Bele kell ilyenkor helyezkedni. Beleérezni azt a magyarságot.

- Kinek akarja megmutatni?

- Eleinte a külföldieket érdekelte. Főleg a németeket. Ma már nem érdekli őket annyira. Talán eljön az én korosztályom. Ők még érzik.

Szétnézek. Valóban főként nénik és bácsik húzódnak meg a padokon az árnyékban a szépen berendezett tájházban. Műanyag tálakban, műanyag kanállal kanalazzák a babgulyást. A sör még mindig habzik a műanyag pohárban, egyesek fedeles és szintén műanyag dobozban otthonit falatoznak a dísztanya udvarán. A sarokban halkan dudorássza valaki egy magyar nóta foszlányait.

- És a fiatalok?

- Jól kérdezi. Nemigen. Nem érdekli ez már őket, sokan a ruhát sem vennék már fel. Belehelyezkedni meg végképp nem tudnának. Pedig az a lényeg. Esetleg este eljönnek valamilyen koncertre.

- Még egy utolsó kérdés. Ön, aki a maga módján őrzi a magyarságát, hisz-e a nemzet fennmaradásában?

- Nem hiszek. Annak lélekből kellene jönnie. Az van kihalóban, nemcsak a népesség csökken.

- Köszönöm.

Én is ugyanúgy gondolom, körülbelül erre is számítottam, állapítom meg magamban.

A pünkösdi király nem volt politikus, pusztai ember volt. Csak egy évi kiváltságért meg kellett bizony felelnie a magyar virtusnak. Lovát le kellett tudni fektetni, és kutya pózba ültetni. Vágta közben nem loccsanhatott ki a pohárból a bor, futtában kapta el ostorával a nyulakat, a bot végéről letépte a kendőt. A karikás ostort pedig fergeteges ügyességgel tudta csattogtatni. Ügyessége és bátorsága jutalma a bálakon, lakodalmakon való részvétel volt, no meg az állatait is ellátták, míg királyoskodott. Aztán ha nem illette meg újból a cím, a pünkösdi királyság elmúlt. De a legény ügyessége nem veszett kárba, megjelent a huszár, verbuválták katonának. A számadó, pusztabíró tekintély volt. Az emberek valós világukat élték, legfeljebb vásárokon nevettek a színházi komédián. A számadót pedig ugyancsak nehéz lett volna becsapni. Végül az íratlan pusztai törvények a szokások alapján sokkal erősebbek voltak a leírt városinál. Tudta ezt mindenki.

Mert akkor még igazán magyar volt a magyar, mutogatás, skanzen-rezervátum turizmus nélkül is. E fogalmakat nem ismerte, poros csizmáját láthatta a világ, nem kért belépőt, nem abból akarta a kukoricáslepényt megsütni. Szabad és hiteles volt. Talán ezért tudott ennyi ideig létezni.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.