Talán jó szolgálatot tennénk az emlékezni kívánó utókornak, ha a mi, csongrádiak közös munkában leírnánk azokat a hétköznapi tevékenységeinket, amelyeket ma már nem - vagy csak elvétve - végzünk, s esetleg a fönnmaradt tárgyak fényképeit is mellékelnénk, vagy korabeli fotóinkat csatolnánk e tárgykörben. Lehet, hogy a gyerekeink és unokáink ámulnának, de könnyen elképzelhető, hogy ásítanának a poros történeteken. A vegyszerek nélküli tisztítás, a földes padló karbantartása, a szappanfőzés és -főzetés, a cserekenyér, a Nagyrétből este hazatérő csorda megérkezése a kapukhoz, s ezer más tovatűnő emlék megdobogtathatná néhányunk szívét.

Nagyapámék szőlejében, az Uraság útja legmagasabb pontján – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején – nyári estéken sokszor kellett a „tolvajok ellen” körbegereblyéznem a birtokot egy szélesfejű gereblyével. Drága nagyanyám másnap fürkészhette a lábnyomokat, kosárnyomokat és ismételgette sopánkodva: „Odalett a sárgabarack!” vagy „Megszedték az út felőli ágat!” De szótlanul tűrte, ha a bokrosi gyakorlótér felől érkező magyar és idegen harckocsik a homokon végigdübörögve letördelték a diófák kiálló ágait. Mi – gyerekek – estelente az égen a katonai reflektorok fénypászmáit bámultuk, hasonlítottak az égen mostanság végigpásztázó diszkófényekhez. Azt a gereblyét a mai napig használom, különös érzés és boldogság fog el, ha kezembe vehetem, mintha nagyapám kezét foghatnám újra.

A szőlőben legtöbbször háziszappannal mosakodtunk. Nagyapám katonaládájában még mindig őrzök az 1943-ban főzött táblás szappanból, azt még a feleségem nagymamája főzte. Néhány éve is daraboltam belőle. A sötétbarna szappanok erősebbek, lúgosabbak voltak, s mosásra kiválóak. A világosabb darabokkal mosakodtunk. A lavrot és a szappant egy támlásszékre vagy a hokedlire tette nagyanyám. (Mosdóállványt és kancsót csak később használtunk.) A szék háttámláján ott lógott egy tépett, fehér vászonlepedő, vagy nagyapám szakadt inge, néha flanell vagy kékfestő anyagú rongy. A szappanra tapadt homok karcolta a nyakunkat, hónaljunkat. Ha már piszkos volt a víz, kézzel körbedörgöltük a lavrot a szappan-és koszcsíknál, majd a vizet körbe-körbe forgatva a petúniára, vagy hajnalkára zuttyintottuk. Ezt a szertartást szigorú sorrendben végeztük, az arcmosással kezdve, a lábmosásig eljutva üdült föl a fáradt testünk, s a napégette bőrünk. Szerencsénkre nem volt műszálas ruhánk, fölöltözéskor éreztük, ahogy lélegzik a bőrünk.

Benn a városban a vájdlingot (mosogatódézsát), lavrot, fazekat a kút mellett guggolva súrolták el. Homokot vagy sódert használtak a makacs foltok eltávolítására, néha fűcsomóval dörzsölték az edényeket. Volt elég súrolószer, mert a kút környékét körbeszórták sóderrel, feltehetően a sár ellen.

Nem volt szükség a szennyvíz elvezetésére, a mosogatólét elöntötték, a fű hálásan itta be a zsíros levet.

A felnyitható ülőkéjű hokedliben, máshol a fiókosban vagy a ládában, rekeszes fadobozban tartottuk a sárkefét, a fanyelű kiskést, a bekenő kefét vagy rongyot, a fényesítő kefét. A gondosabb családoknál a világos és a sötét lábbeliknek külön kefe járt. Ahogyan a tintás kezet és tollszárat, úgy a cipőket is, egyesek virág- vagy másformákba összevarrt ruhadarabokkal törölgették. Végeláthatatlanul sorjáznak előttem a bokszok, krémek, sámfák, a használt és új cipőfűzők, cipőkanalak, gyermekek sárcipői, szüleink kalucsnija. A gójzervarrott bőrtalpú cipők!

Nagyapám a suszterműhelyében dobkályhán duplafalú edényben főzte az enyvet. Büdös volt a forrósodó csontenyv. A jellegzetes szag most is az orromban van, ahogy ezeket a sorokat pötyögtetem. Nagyapám az edény tetején keresztbe fektette a keverőkanalat. Csokiformájú enyvet használt: fekete, bordó és sárga rudakat – ha jól emlékszem. Ugyan maradtak-e valakinek ezekből? Eltűntek, akárcsak a cipészkellék-kereskedés. Enyvfőzést láttam még Bozó könyvkötőéknél, Justin asztalosnál, később a faipari kátéeszben az Erzsébet utcán, Józsa kötelesékkel ferdén átellenben. Utoljára Gresó tanár úr főzte az enyvet az iskola gyakorlati műhelyében. De jó lenne legalább képeken újból látni ezeket a régi tárgyakat, mindennapjaink eszközeit! Egy letűnt csodavilág kellékeit.

A Fahíd túlsó oldalán, amikor a lovaskocsik, szekerek az átkelésre várakoztak, a lovak és az ökrök a farkukkal hajtották a legyeket hasztalan, rángatózott a bőrük, de nem érhették el a nyakukról lógó jóllakott bagócsokat és pőcsikeket. A kocsis és a nagyobb fiúk - akikkel ott horgásztam - letépkedték az alélt legyeket a vérző nyakú állatokról. Ezeket a lóbagócsokat és marhapőcsikeket horogra tűzve, a pontonok alatti visszaforgásban jászt, balint és – néhanapján – gardát fogtunk. A középső pontonok alatt négy-öt kilós bucúk raboltak, de oda nem engedtek lemászni a hidászok. Forgó Laci bácsi villantóin és legyein teljesedett be a sorsuk. Ezek a nagy balinok a Györfös alatti kőhányásnál úszkáló szélhajtó küszök közé is berontottak, oda, ahová a marhákat hajtották itatásra, a strandra. Akkor még ide – nem a Torokba – jártak fürdeni a csongrádiak, még a katonák is itt tanultak úszni, gyakorolták a hídverést és az átkelést. Később, az '58-ban megnyílt uszodában kutyáztak az úszni tanuló katonák.

Bárcsak összegyűjthetnénk feledésbe merülő múltunkat!

Sáfrány Péter Attila

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.