Sok trágyagilisztát. Még több harcsaférget. Néha lóbogarat. Nem most volt. Vittem az ásóm, a kiluggatott galisztás dobozom. (Magam lyukasztottam – szöggel – a festékes doboz fedelét!), mentem a temető mellé a gyár mögötti gödör szélére, vagy a Kerekárokba. Ott sok kukac élt. Nem finomkodtam-kukacoskodtam, eszembe nem jutott volna, hogy kesztyűt húzzak. Tiszta munka. Néhanapján lótetűt is zsákmányoltam, ha nem vigyáztam rájuk, lerágták egymás potrohát. Akkor a műanyag rekeszes dobozt még nem találták föl, nem ismertük a lótetűistállót.

A féregért meg le kellett bukni. Nekem nem volt bágerem, de hát amúgy is jobban szerettem a víz alatt. Elememben voltam. Ismertem a férges partokat (a Fahíd alatt, a Vashíd fölött, a Kiserdőnél és a Torokban), tudtam, hol vannak, ismerőseim voltak az egy-, két- és hároméves patyóférgek. A kétéveseket szerettem. Azok voltak a nyerők. Az egyévesek kicsikéknek bizonyultak (csak petényi márnára és snecire voltak jók), a háromévesek hátán pedig szinte megrepedt a bőr, néha már a buborék is látszott. Ők készülődtek fölemelkedni a gyors nászra.

– Tudod, milyen gyönyörűség volt lebukni a harcsaféregér’, magadhoz ölelni az agyagot, lábaddal kitempózni, a parton kisimítani a sárgásszürke omlékony sarat, és szardíniás dobozba válogatni a szépeket? Ott ringatózott a potrohuk, azon szedték a levegőt.

A közelemben kecsegézett Jenő, a túlparton Laci (mindnyájunk Laci bácsijának fia) pergetett.

Akkor még nem terjedt az intelligens műanyag, minden és mindenki természetesen buta volt, akkor kezdték civilizálni az embereket nejlonharisnyával, nejloninggel, orkánkabáttal és mérhetetlen mennyiségű zacskóval. Beköszöntött a fejlett világ, elárasztott bennünket, nincs menekvés, be kellett temetni a földet. Betömtük a lukakat, kiegyenesedett a csongrádi táj. Oda van a kis tó a bútorgyár mögött, meghalt a Kerekárok. A férgek a mélyben megúszták a ciánt, az agyagba bújtak. Elúszott a fejük fölött a méreg. Mára a patyók védetté váltak.

Mi nem ússzuk meg, védtelenek vagyunk.

Tegnap vittem a kesztyűm és a gereblyém. Várt rám a szedés, gyűjtögetés. Irány az Aranysziget! Csodálatos táj, varázslatos vidék, pillepalackokat piszkáltam, kupakokat kapargattam ki a földből, dobozokat és zacskókat húzogattam ki gereblyével a park menti bokrokból, nádasból és vízből, lózacskót, harcsapalackot, trágyaguberát, gumigalandot. Sokat. Zsákszám. Elemeket emelgettem, szemenszedett szemetet.

– Tudod, milyen gyönyörűséges volt?! Te mit szedsz?

– Hát, amit felírnak nekem.

– Én régóta semmit sem szedek be, kapálódzom egyelőre még.

Sáfrány Péter Attila

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}