Öt éve halott már. Sokfelé élt, de elmenni nem akart. Kényszeríttették, űzték. Menni kellett, mégis maradt. Maradt magyar, s maradt itthon. Itt volt a hazája, de az otthona kényszerűségből az egész Magyarország volt. Ezt hagyta nekünk örökül.

Nyíregyházán született, Martonvásáron halt meg, hamvait visszavittük a szülőhelyére, ott nyugszanak a Dicsőszentmártoban (Erdély) született édesanyámmal. Felsorolni is hosszú lenne, hol kényszerült(ek) élni és dolgozni az alatt a több mint nyolcvan év alatt, amit kiszabott neki a sors, a teremtő.

A nyíregyházi evangélikus gimnáziumban érettségizett, Debrecenben Pallagon járt egyetemre, Münchenben volt hadifogoly. Budapesten katona lett ismét, mert a háborúban leszolgált idejét, és a hadifogságot az új rendszer új „urai” nem vették figyelembe. Bizonyos, hogy „horgerantalok” minden rendszerben vannak és lesznek is.

Katonaideje alatt ismerkedett meg édesanyánkkal, akinek a családja Erdélyből menekült. Talán a sors akarta, hogy így legyen. Ők legyenek a szüleink. Gyökértelenül tisztességet adók!

Aztán a Hortobágyra került, majd Garadnára, onnan a tolna megyei Regőlybe, Hajdúszoboszlóra, majd Bugyi, Tiszasűly, Puszta-bánréve, Szolnok következett. A gödöllői egyetemen doktorált, majd írt másoknak doktori, tudományos értekezés. Cegléden ment Tsz-be, de felsőbb utasításra sem akart mérleghamisítást elkövetni, így mennie kellett tovább. Következett Csaroda–Tákos, ismét Budapest, onnan Törökszentmiklós következett.

Nyugdíjaként vissza Nyíregyházára, onnan még mindig ki a Román-Ukrán-Magyar határháromszögbe dolgozni, élni, mert onnan már akkor is sokan menekültek. Pusztulásra ítélt vidék volt, s amikor már nem bírta magát, az utolsó éveire Martonvásárra került.

Sokáig várt. Várta az elismerést. A szakmai elismerést. De a rendszerváltás előtt – származása miatt – nem kapta meg. Várta, hogy megkeressék. Várta, hogy a tudását a rendszerváltás után kamatoztathassa. Azt hitte, szabad lett az ország. Azt hitte, hogy a szülővárosának, hazájának szüksége van rá. Tévedett. Ő is tévedett. Nem keresték, nem kérték – persze Ő büszke volt, nem is ajánlkozott.

Befelé fordult. Zárkózott, csalódott emberé vált. Egy látszólagos jólétben élő országban élt rosszul, páriaként a családjával, és persze nem egyedül, de magányosan. Egy olyan országban, ahol mindenét, ami maradt a háború, az amerikai bombázás után, elvették (államosították), az apját meghurcolták és internálták a Hortobágyra. Tróger munkára kényszeríttették, az egykori vasúti főfelügyelőt. Ők, a család, a polgári jólétből a nyomorba süllyedtek. Csak néhány dolog maradt meg. A polgári gondolkodás, a tudás és a büszkeség.

Közben megjárta Olaszországot, Ausztriát, az NDK-t számtalanszor, német katonabajtársával, barátjával, a Szovjetunióból a Krím–félszigetet és autóval Angliát. Gyermekeit túszként tartotta itthon a rendszer. A nyiladozó nyolcvanas években néhány napig az Adrián sütött felette a nap, csakúgy, mint Erdélyben, a Medve-tó mellett. S mesélt, állandóan mesélt.

A harmincas években németajkú cselédlánytól tanult németül. Megtanult zongorázni is. Az édesapja szertett hegedülni – magának, s kisebb társaságokban – a zenélés kedvéért. Művészetértő emberré lett. Ő volt a kisebb fiú. ’42-ben kerékpárral Erdélyt barangolta be, ’43-ban a Hármashatár-hegyen repült, majd ’44-ben a nyíregyházi amerikai bombázás egyik elszenvedője volt. Egy utászalakulattal szervezetten visszavonult egészen Münchenig, hogy az amerikaiaknak építse az ottani katonai repülőteret. Mesélte, ’45 őszén hazaengedték, hogy Székesfehérváron, mint gyanús elemet letartoztassák, s néhány heti magyarázkodás és igazolás után elismerjék: aki magyar katona volt, nem volt feltétlenül nyilas és hazaáruló.

A szaremberek (!) soha nem menekültek, szaremberekre mindig szükség volt, azokat nem hurcolta meg semelyik rendszer, azokat mindegyik megtartja, és használja. Keretlegény, nyilas, ÁVH-s, munkásőr… Talán igaza van Darvinnak: az emberi alkalmazkodó képesség végtelen, és az evolúció a túlélést szolgálja.

Szerette az életet, és élte is. S, hogyan élhette volna, ha a családot nem teszik földönfutóvá, nem kényszerítik – immár őt is – menekülésszerűen költözködni, a fenyegetések hatására, pici gyerekekkel.

Van gyökere egy ilyen családnak? Amelyik a Győr közeli Nemeskérről indul, a Felvidéken át települ a Nyírségbe, hogy onnan nyom nélkül tűnjön el, és ágai széjjelszakadjanak? S ma Kanadában, Dániában, Ausztriában és Németországban legyenek fellelhetők? Na meg persze itthon, úgy, hogy sehol sincsenek otthon.

Lassan jöttmentek leszünk, még a saját házunkon belül is, mert azt, hogy jöttmentek vagyunk, számos alkalommal megkaptuk már. S ne gondolják, hogy ez egyedi eset. Itt lejöttmenteznek mindenkit, aki látott már másik települést, országot, földrészt.

Itt is azt gondolják, hogy a bölcsesség röghöz kötött, s bölcs az, ki tudja, milyen jogon szerzett rögből származik.

Vajon nekünk is el kell menni Amerikába? A boldogulásért, mint az ukrajnai zsidó tejesembernek? Új gyökeret ereszteni, próbálni?

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.