A Krisztus születéséhez számított 2013. évbe léptünk. Az évváltás idején a közéletben – szokás szerint – hazugságok sora rétegződik egymásra. Az egyik oldal a gazdasági fellendülés, az új államigazgatási szerkezet és az alkotmányosság működési sikerének megjövendölésére törekszik. A másik oldal – felrúgva az utolsó „háború előtti békeév”, azaz a választások évének szabályait – epekedve várja, hogy nyugati apanázzsal megtámogatva, „népfrontba” tömörülve nekironthasson a magát jobboldalinak, értékeit konzervatívnak mondó kormányoldalnak.

A polgári demokrácia korántsem tökéletes rendszer, de jól is működtethető, mint azt számos nyugati és északi példa igazolja. Az elméletben magasztos elvekkel definiált demokrácia a gyakorlatban – számos helyi körülménynél, adottságnál fogva – a legnehezebben működtethető rendszer. Elvben azonban a kormányzati rendszerek között nem lehet hierarchiát, rangsorrendet felállítani: egy jól működtetett monarchia ugyanolyan sikerrel és tisztességgel képes azokat a közt szolgáló intézményeket, elit-kiválasztási mechanizmusokat működtetni, értékrendet közvetíteni, gazdaságot építeni, mint egy jól működő demokrácia. De a demokrácia csak akkor sikeres, ha a gondolkodó társadalom részt vesz a kormányzásban, s akár a ciklus közben is meghallgatják a szavát. Guglielmo Ferrero baloldali filozófus, történész – aki az ebbéli nézeteit A hatalom c. művében fejtette ki – szerint e körülmények fennállása esetén beszélhetünk egy jól működő demokráciáról.

Nézzük, hányadán állunk ezekkel a kritériumokkal hazánkban, a választásokat megelőző „utolsó békeévben”.

A felszín mögött ugyanaz a posztkommunista játéktechnika érvényesül, melynek vesztesei a hazájukért szolgálni akaró, pártoktól nem függő értelmiségiek, valamint a néma, s a köz fenntartásáért, valamint a maguk boldogulásáért szótlanul dolgozó többséghez tartozók. A két szembenálló tábor – mely között az átjárás nem is oly’ lehetetlen, s a politikáról alkotott nézetek sem oly’ különbözőek – egymás megsemmisítésére törekszik, miközben a hatalmon lévők a támogatóik ellátását, „káderezését” igyekeznek mihamarabb megoldani. Az ellenzék pedig – összerántva a sorait – mindenáron meg akarja nyerni a választók bizalmát, hogy újra övé legyen a hatalom.

A „toldozott-foldozott” demokráciánk súlyos tapasztalatokkal is szolgált. Kiderült, hogy a politikai játéktéren szereplők számára a „közérdek” nem egy abszolút eszmény, csupán a hatalom puszta igazolása, s a köz javainak kirablására szolgáló „fedezék”. Ha nem így lenne, Magyarországon nem egy zárt kasztba tömörült bennfentesek számára fenntartott, álságos belharcokat és pitiáner hatalmi játszmákat folytató politikai világ épülne. S nem válna hazánk egy gazdaságilag kifosztott, kisajátított országgá.

Elég megnézni a környékbeli kisvárosok sorát – tisztelet a kevéske kivételnek. Eluralkodott a mérés nélküli jövőtervezés. Magukat „Csák Mátéknak” tekintő választott percemberkék villognak. A zsákutcába szorult közösség persze időnként – bizonytalanul – jelzi az urainak, hogy „vigyázat, lent is élnek emberek”! (Emlékezhetünk még azokra a mondatokra, miszerint egy intézkedésnek nem kell feltétlenül igazságosnak lennie, elég, ha joggal alátámasztható, illetve: „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”.)

A politikai pártoknak a társadalomban kellene gyökerezniük, hiszen a népképviseletiség csak így lenne hiteles. Ehelyett törvényes az ötszázalékos parlamenti küszöb, amelynek megtartásában minden politikai erő mindig mélyen egyetért. Ha meg is jelentek új politikai formációk, s bejutottak a döntéshozásba, hamar kiderült, hogy jól megfontolt érdekek, láthatatlan segítő kezek tolták őket maguk előtt. Ráadásul e szerveződések személyi állománya kiválasztásakor „a kiválasztók” gondosan ügyeltek arra, hogy a meghatározó vezetők a budapesti belváros kávéházak világán túl véletlenül se ismerjék az országot.

A demokrácia feltétele a demokratikus politikai kultúra megléte, nem pedig az, hogy a magát önkényesen és kizárólagosan demokratikusnak számító baloldali-liberális politikai erő bírja a hatalmat. A politikai kultúra hiánya az 1945. utáni fejlődés következménye is, illetve a politika igényei szerint véleményt alkotó, anyagi és magáncélokért megalkudó (rendszerváltás utáni) értelmiség felelőssége. Hazánkban a politikai elit demokrácia-felfogását a kádári hatalomfilozófia uralja, hiszen az elmúlt húsz év pártjainak, jelentősebb arcainak az egykori állampárt – az 1956. értékeinek, társadalmi kívánalmainak tagadásán létrejött MSZMP – volt az inkubátora. Másképp fogalmazva: politikai szocializációját tekintve a jelenlegi politikai versenytársak gondolkodását, vezetési stílusát a Kádár-korban megrögzött fogalmak határozzák meg.

Az egyik oldal mániája, hogy csak akkor van demokrácia, ha ők kerülnek hatalomra, s ha a nép – „megtévedve” – éppenséggel nem rájuk szavaz, akkor legszívesebben a népet is leváltanák. A másik erő – az állandó sértődöttségében elrévedve – nem mer nyitni ellenfele irányába, s emiatt a jószándékú független szakemberek elől is elzárkózik, hiszen ha minimális mértékben elismerné a másik fél igazát, rögtön a saját politikai gyengeségét vizionálná, s máris rettegni kezdene az elveszíthető hatalom rémképétől.

A négyéves kormányzati ciklusok története tulajdonképpen „négyéves megváltási kísérletek” története.

A polgári demokrácia nálunk nem pusztán a sokak által leírt általános tökéletlenség miatt nem működik jól, hanem erkölcsi alapjaival, működtetőivel (azaz a politikai pártokkal és a társadalommal) vannak komoly bajok. Ami abból a szempontból nem meglepetés, hogy egy háttéralkukkal befejeződő diktatúra csendes, bársonyos összeomlása után a régiből előálló új elit számára aligha volt fontos új kompromisszumok kötése. Maradt a régi tartalom, melyet időről időre másfajta ruhába öltöztetnek. A hatalmukat átörökített „keresztapák” számára kissé kellemetlen lehet elviselni, hogy a régi rendszerhez képest most a választói akarat – egyik percről a másikra – a hatalom egy másik szintjére lökheti őket.

A társadalom igénye is a régi: fogyasztási cikkeket akar, minél többet, hiszen jólétét csak ezek növekedésén keresztül tudja értelmezni. Az egykori alku – miszerint a társadalom, ha hagyják gyarapodni, nem szól bele a politika pitiáner világába, nem háborodik fel a szeme előtt zajló önkényeskedéstől – viszont már „nem a régi”. Mindeközben hazánkban nincsenek történelmi beágyazottsággal rendelkező értékeket képviselő politikai erők. Teljes mértékben hiányzik a szociáldemokrácia, a klasszikus liberalizmus, valamint a bethleniánus konzervativizmus képviselete. Ehelyett működnek „katyvasz-eszméket” hirdető tömegpártok, melyek szekértáborokba állítják a híveiket, ezáltal mélyítve a káros társadalmi szembenállást.

Mára a magyar politikai paletta kiüresedett. A jelenlegi kormányzat a támogatottságát alighanem már csupán az alternatíva hiányának köszönheti. Érdemes a statisztikákat figyelni, miszerint a politika iránt érdeklődő, de a választások során voksolni nem kívánó választópolgárok aránya lassan meghaladja a választásra jogosultak felét. Ez pedig egyértelműen előrevetíti az igazi demokrácia halálát.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.