…avagy attól város a város, hogy birtokolja a címet, vagy attól, hogy városként funkcionál, miközben az értékeit megőrzi, megtartja, gyarapítja?

Történet 1.

Talán másfél évtizede döntött Csongrád Város Önkormányzata Képviselő-testülete, hogy különféle ingatlancserékkel megpróbálja megőrizni a még meglévő értékeit. Az egykor bíróságként funkcionáló Szentháromság téri épületbe megpróbálja a bíróságot és az ügyészséget visszajuttatni, funkciót adva a város szívében üressé vált meghatározó objektumnak, melyben korábban a szentesi kórház „2-es számú belgyógyászati osztálya” működött, de azt (az „elfekvőt”) a fenntartó megyei önkormányzat – költségmegtakarítási okokra hivatkozva – Szentesre költöztette.

E történet azon kevesek közé tartozik, amikor a város vezetése sikert könyvelhetett el. S milyen érdekes, időről időre felvetődik, hogy helyesen cselekedett-e annak idején. Ma is vannak olyan – ki tudja, milyen indíttatásból, szakmai felkészületlenségből, vagy csak egyszerűen butaságból érvelő – helyi képviselők, akik megkérdőjelezik az akkori döntés helyességét.

Meggyőződésem szerint azzal, hogy a város mintegy harmincötmillió forintért (valójában tízmillióért, a megyei önkormányzat ugyan további huszonötmillió forint „fájdalomdíjat” fizetett a város önkormányzatának, de a két ügyletnek nincs közük egymáshoz – a szerk.) az épület tulajdonjogát átadta az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak, helyes döntést hozott. Bár a mérlegekben nem szerepel ennek az épületnek a könyvszerinti értéke, de – legyünk őszinték – eladhatatlan ingatlanok garmadái vannak a városban, így például az Erzsébet Szálló sorsa is mutatja, hogy több még ingyen sem kell(ene) senkinek. S e helyzetnek talán részben éppen a képviselő-testület rossz döntési a kiváltói.

Egy olyan városban, ahol két évtized alatt a lakosság egyharmada eltűnt – s ebből adódóan közel ezer (!) üres, eladó, eladhatatlan lakó- és gazdasági ingatlan található –, ott kijelenthetjük, hogy az önkormányzat elvesztette az igazi közigazgatási szerepét, a település gazdasága mélyrepülésbe került. Mindennek következménye, hogy az ingatlanok értéke meredeken zuhan, s egyre inkább a nullához közeledik. Kár arra számítani, hogy bankok és a biztosítótársaságok garmadái nyitnak új fiókokat, vagy bérelnek irodaházakat.

Ha egy ilyen településen valaki egy ingatlant garantáltan funkcióval tölt meg, annak akár 1, azaz egy forintért is érdemes odaadni. Hiszen ne felejtsük el, hogy az ingatlanoknak a fenntartása (őrzése, karbantartása, a lehetséges energiaigény biztosítása) is folyamatos költségekkel jár. Egy-egy ilyen ingatlan esetében ez a kiadás akár az évi több millió forintot is elérhet, a bírósági épület, vagy az Erzsébet Szálló teljes ingatlana esetében ez akár tízmillió forint éves pluszkiadást is jelenthet.

Vagyis valójában ez a döntés értékmentés volt, a város értékei ilyen módon gyarapodtak.

Történet 2.

Az első történetben ismertetettnél sokkal nagyobb kár éri az által a várost, hogy az önkormányzat – talán igénytelenségből, talán felkészületlenségből, vagy csak éppen azért, mert „a csóróság szelleme” felütötte a fejét – elmulasztja megrendezni, vagy a megrendezés feltételeit biztosítani egy olyan rendezvénynek, mint a Tiszazugi Zenei Fesztivál záróhangversenye, amelyet egykor néhai Balga József – önkormányzati támogatás híján – saját forrásaiból és kapcsolatrendszerével hozott minden évben Csongrádra. Aztán abban az évben, amikor Balga József megbetegedett, Kovács Lászlóné, a művelődési központ akkori igazgatója vált a záróhangverseny szervezésének a motorjává. Majd Murányi László önkormányzati képviselő is megtett mindent a siker érdekében – első évben például a halálos ágyán fekvő Balga József kérésére –, hogy aztán az önkormányzat intézménye még kétszer részt vegyen a szervezésben, akkor már jelentős anyagi áldozatot is vállalva. A „nagy átszervezési bummban”, az önkormányzat nonprofit kft-jének megalakítása után ez a rendezvény is „Csipkerózsika-álmába szenderült”. Sokunk reménye szerint nem véglegesen. Talán jön majd egy olyan királyfi, akinek ez is fontos lesz, s „szellemi csókjával” feléleszti.

Kíváncsian várom, hogy az önkormányzat kultúráért felelős vezetői tesznek-e lépéseket, vagy legalább feltűnik-e számukra, hogy ebben az évben nem jönnek Csongrádra a Tiszazugi Zenei Fesztivál résztvevői, s – néhai Baross Gábor karnagy nyomdokaiban – nem folytatják az oly’ sikeres és fontos zenei rendezvény hagyományát abban a városban, ahol most így még – az ügy érdekében – a civil kurázsi erejét sem lehet felvillantani.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.