Elöljáróban egy idézet a napokban nyolcvanéves Horn Gyula volt miniszterelnöktől: „Túl sok a filozófus…” Újabb riportalanyom már időben felmérte a helyzetet: „Mire a három évet letudtam, már láttam, hogy semmi értelme…” Cselovszki Ágnes szociológus jelenleg Írországban takarító, az órabére – a ma érvényes napi árfolyamon számítva – mintegy kétezer-négyszáz forint. Már most jobban élnek, mint itthon, s – ami nagyon fontos – látják az előrelépés lehetőségét is.

A magyar társadalom szinte teljesen felszámolta az analfabetizmust. Viszont, ha a kérdést úgy közelítjük meg, hogy valaha az iskola gyermekmegőrző volt, és a klasszikus tantárgynevek a különféle művelődési területekből jöttek létre, ehhez alakult a szakos tanárok képzése, akkor némi közeledést érzékelhetünk a megőrző szerephez.

A többség számára természetes, hogy érettségi bizonyítvány legyen a 18 éves kezekben. Az általános műveltség szép gondolat, ha egy ország bír olyan fejlettséggel, hogy megengedheti magának, valamint a fiatalok részéről őszinte igény jelentkezik a tanulásra. Máskülönben a bizonyítvány is ugyanúgy devalválódik, mint fizetőeszközünk. Érettségi után a továbbtanulási lehetőségek széles skálája található a felvételi tájékoztatóban: andragógia, rekreáció, antropológia, filológia, szociológia, politológus, kommunikátor, menedzser. (Ha valakinek gondjai adódnának az értelmezéssel, ajánlom az értelmező szótárt. Először én is elővettem…) Tényleg szükség van mindezekre? Gondoljunk csak bele, mekkora áldozatvállalás anyagilag a felsőfokú tanulás a szülőnek, avagy mekkora üzlet a diákhitel a hitelező szférának. A végeredmény: leggyakrabban a munkanélküliség, s mind gyakrabban a külföldre menekülés. Mert a fejlett országok a segédmunkát külföldi értelmiségiekkel, például magyar diplomásokkal végeztetik.

Tény: 2011-ben az ország 25-64 éves korosztályba tartozó lakosainak több mint egyötöde rendelkezett főiskolai diplomával, harmincegy százaléka érettségivel, huszonkilenc százaléka volt szakmunkás, tizennyolc százaléka általános iskolai végzettségű. Legalábbis a statisztika szerint – de ahhoz, hogy megtudjuk, valójában hányan kaptak a végzettségüknek megfelelő munkát, egy egészen más, egy – valami oknál fogva – ma még nem létező statisztikai adatsorra lenne szükség.

A bevezetőben említett, Horn Gyulától származó idézet után egy friss gondolat Orbán Viktor miniszterelnöktől: „Dunát lehet rekeszteni a romkocsmákban merengő állástalan diplomásokkal…”

Újabb riportalanyom már időben felmérte a helyzetet: „Mire a három évet letudtam, már láttam, hogy semmi értelme…”

Cselovszki Ágnes

Államvizsgával rendelkezik szociológia szakon.

Vallomását tartalomhűen közlöm.

Újfehértón született. Az államvizsgát még letette. Időben felmérte, hogy állása nincs, csupán alapműveltséget kapott, ennyi volt az értelme. Legalább adminisztrátori munkát szeretett volna találni. Öt hónap után kiderült, hogy semmilyen munka nincs, pedig jócskán leadta elvárásait. Végül a Lego-gyárban kötött ki, ahol négy műszakban dolgozott. Utána ruhabolti eladói állás következett. Élettársa fazekas szakmával rendelkezett, amit szívvel-lélekkel végzett volna, de nem volt rá igény. Végül ő is a Lego-gyárba került.

Nyíregyházán telepedtek le, két minimálbérből éltek. Szülői segítséget kaptak. Kedvezményes volt a lakbér, a szülők a húst, tojást is megvették. Ami az életszínvonalat illeti, a legszerényebben éltek. Autóval nem rendelkeztek, biciklivel közlekedtek, még a tömegközlekedést sem vették igénybe. Nem volt márkás ruhájuk, nem jártak étterembe se. Általában „kínaiztak”, mindössze egy-két mozi, baráti összejövetel fért bele a családi költségvetésbe.

– Tudtuk, hogy nagyon sok minden van, amit nem engedhetünk meg magunknak – mesélte a szomorú emlékeiben kutatva Ágnes.

A munkájukat nem szerették, a műszakváltások miatt alig találkoztak, de „nem volt választási lehetőségük, élelemre kellett a pénz”. Utólag visszanézve, úgy érzik, biztosan többre lettek volna képesek, ha a társadalom adott volna rá lehetőséget.

A következmény itt is külföld, annak ellenére, hogy Ágnes nem „bevállalós típus”, mindig jobban szerette a biztonságot. Nem volt egyszerű. Sokat sírt, nagyon nem akart a családtól elszakadni. Felmerült Pest, a Dunántúl, de ennek a megoldásnak nem látták az igazi értelmét.

Két hétre elváltak. Ezeket a napokat mindketten a saját szüleiknél töltötték. Az élet legnehezebb éjszakája után, Valentin-napon szállt fel a repülőgép. A cél: Írország. Nem bánták meg. Ágnes takarít, az órabére – a ma érvényes napi árfolyamon számítva – mintegy kétezer-négyszáz forint. Már most jobban élnek, pedig nem tudnak még teljes munkaidőben dolgozni. Látják a fejlődés lehetőségét, ott még lehet a tudást kamatoztatni.

Az újfehértói, később nyíregyházi lány ma is főzi a magyaros csirkepaprikást. Egy csirke, három és fél evőkanál olaj vagy öt dekagramm zsír, egy hagyma, másfél deciliter tejföl, egy kanál liszt, édes paprika, só. Ha tejfölösen akarjuk. Írországban is csak ennyi kell hozzá.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.