Ülök a televízió előtt, a helyi történéseket érdeklődéssel figyelő néző. A kisvárosra szabott amatőr tévé adását skandálom. Néha jól esik tudni, mi történik a településen. Országos médium, mint a fehér holló, errefelé csak a bulvársajtó mozdul, az is ritkán, ha éppen egy-egy Hitler-vicc közlése miatt elbocsájtanak egy felelős szerkesztőt a városi laptól. Ennyi volna az egész, és beveszik, hogy csak az otromba viccelődés miatt történt minden. Nem úgy a helybéliek, őket az érdekelné, ami az ügy mögött van.

Mesét írjál, hangoztatja gyakran M., a feleségem, valahányszor meglátja töprengő arckifejezésemet a számítógép képernyője előtt. Olyankor közelebb hajol hozzám, gyengéden a hajamba túr, próbálja elkapni gondolataim fonalát, úgy mondja: – Mesét. Igazat.

Azt is tudom, mire gondol. Vagy inkább kire. Az unokákra. Időben messzebb vannak még ugyan, de már azon agyal, hogy majdan elmondja azokat az unokáinak. Emlékszem, milyen nagy kedvvel és szeretettel mesélt gyermekeinknek, amikor még picik voltak. A fiúk pedig ott csüngtek minden szaván.

Mesét.

Ma is élnek közöttünk kiskirályok, basáskodó Krőzusok, ördögök, boszorkányok, sárkányok és egyéb, embernek látszó élősködő lények. A mai mesevilág! Ez az! Bár tudom, M., a feleségem korántsem rájuk gondol, amikor meseírásra ösztökél. Őt még csak nem is Csorbula és Besese története érdekelné elsősorban. Sokkal szebb dolgokról mesélne az unokáinak. És igaza van.

Besese kéjesen vigyorgó képmása csak megerősít ebben. Sunyin mosolyog rám, rendezetlenül szőrös ábrázata semmi jót nem ígér. Haja ápolatlan, hosszúra növesztett és zsíros. Meggyőződése, hogy így marad divatban. Ráadásul rangkórságban szenvedő énje médiamogulnak képzeli magát. Félig-meddig jogosan, hiszen minden szentesi nép ura és parancsolója, a polgármester nagylelkűen osztogatta kedvenc alattvalójának a különböző posztokat, már ami a helyi önkormányzati rádiót és hetilapot illeti: ügyvezető, stúdióvezető, főszerkesztő egy személyben. Azaz: csak volt.

Bukása keveseket ért meglepetésként. Úgy is mondhatjuk: már sokan számítottak rá, hogy végre eltűnik valahol a balfenéken. Tudták, a médiában semmiféle iskolai-szakmai képesítéssel nem rendelkező Besese kinevezése addig tart, ameddig szoc-liberális városvezetés uralkodik a településen. És számoltak azzal is, hogy lustaságával, flegmaságával előbb-utóbb elkövet valami hülyeséget. És bejött!

Nem adta le időben a rádió frekvencia-pályázatát. Elmondása szerint félórát késett, amiért vállalta a felelősséget. – Sajnálom, hogy így alakult, hibát követtem el, hiszen ügyvezetőként az én feladatom volt a pályázat leadása – mondta egy tavaly októberi sajtótájékoztatón.

Most akkor mi van? – érdeklődtek többen is a képviselő-testületből. Az ügy folytatására voltak kíváncsiak. Jogosan, hiszen egy felelőtlen ember miatt november 22-én megszűnt az önkormányzat rádiója, azáltal tíz ember állás nélkül maradt, az átvert rádióhallgatókról nem is beszélve. Azt kérdezték, vajon mit lép minderre a munkáltató polgármester? A város első embere mély hallgatásba burkolózott a történtekkel kapcsolatban, pontosabban: nem lépett semmit. Hónapok teltek el minden érdemi intézkedés nélkül, az egymásra mutogatás, a maszatolgatás jellemezte az ügyet. Elmúlt a november, majd a december is, aztán a januári testületi ülésen bejelentették, hogy Besese lemond tisztségéről. Döntését az ügyvezető a személyével szemben tapasztalt nagyfokú bizalomvesztéssel indokolta.

Mivel a rádiót akkorra már taccsra vágta, a gazdasági társaság helyett a képviselő-testület kreált neki egy ugyancsak no profi (nem elírás!) Média névre keresztelt céget. Besese továbbra is ott maradt a már megalakulásakor halálra ítélt kft.-nél annak kulcsait őrizni. És megítélésünk szerint itt lép be a képbe Csorbula, a másik álláshalmozó káder. A városi televízió alapítójaként nagy kedvvel irányította a szocialisták kampányát a helyhatósági választásokon, minek eredményeként a polgármester – hálája jeléül – sajtóreferensi beosztással ajándékozta meg. Innentől kezdve Csorbula hol barátként, hol ellenfélként ügyetlenkedett a helyi médiában. Simulékony, behízelgő modora, kéjesen sunyi mosolya sokakat megtévesztett. Az egykoron volt városi KISZ-titkár szélesre tárt könyökkel intézte ügyeit, s ha kellett, taposott el mindenkit, aki neki nem tetszően az útjába állt.

Többen fogadtak rá, hogy a „Média céget” is ő találta ki! Nem véletlenül, hiszen a tévé, az újság és majdan a rádió egy társaságba történő összevonása egyike volt Csorbula nagy álmainak, a vele járó ügyvezetői posztról nem is beszélve. A már fentebb említett sajtótájékoztatón ő is elkönyvelte azt a tényt, hogy Besese hibát követett el, amikor nem adta le időben a pályázatot. Le kell vonni a konzekvenciát, jelentette ki határozottan.

Egy hónapra rá, a februári ülésén már úgy döntött a T. Ház, hogy a céget beolvasztja egy másik önkormányzati gazdasági társaságba. Aztán szinte ezzel egy időben a városi hetilapban megjelent egy vicc, Hitlerről és egy zsidó kisfiúról. Nem volt szerencsés a közlése, a polgármesternek mindenesetre kapóra jött, hogy ügyet kreáljon belőle, és – sokak kérésére – végre megmentse az újságot Besese személyétől.

Elérte vele, hogy hetekig Szentesen röhögött az ország. Azon, hogy egy vicc miatt repült a felelős szerkesztő. Sajnos, nem messzire. Csak a bársonyszéktől fosztották meg. Közben elmúlt a március, majd az április hónap is, és Besese, mint korábban a rádiónál, azóta is ott rontja a levegőt a lapnál.

Ülök a képernyő előtt, a városi amatőr tévé még amatőrebb riporterét hallgatom. Egy közismert helybélivel beszélget. Hát nem egy Vujity Tvrtko, annyi szent, ám némelyek szerint a Hajdú Péter-díjra majdan alkalmas lehet, ha megéri a nyugdíjkorhatárt. Mosolyognivaló, ahogyan csinálja: mindkét keze a levegőben jár, mutogat. Biztos vagyok benne, hogy, bár az asztal jól takarja, a lábával is „magyaráz”. Sűrűn és nagyokat bólogat, gyakran elejt egy-egy „ühüm”-öt is hozzá.

És beszél, beszél és beszél. Jelenről, jövőről, álmokról, amelyek sohasem valósulnak meg. Ügybuzgóságában a saját kérdéseire is megadja a választ. Szavaiból elégedettség árad. Azt mondja, nagyon jó és szép itt minden. A kisvárosban, s aki nem így látja, egyszerűen csak „rossz szemüvegen át” nézi a világot.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}