Iszogattunk. Bánatunkban iszogattunk. Négy jó barát, hasonló elhatározástól vezérelve döntöttünk úgy, hogy egyazon akarattal a pohár fenekére nézünk. Hogy miért is? Nem feszegettük a témát. Úgy tartják, ivásra mindig talál okot a magyar. Kis csapatunkat a Kéknyelű néven elhíresült búfelejtő fogadta kegyeibe, már ami a szíves vendéglátást illeti.

Ami igaz, az igaz, nem panaszkodhattunk. Megszokott kis kocsmánk különösebb meglepetést nem tartogatott a számunkra, a dohányzóban most is szinte tapinthatóan vágni lehetett a füstöt, ugyanúgy, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. A vendégek? Nos, ők sem változtak semmit, az asztaloknál ugyanazok az unott arcok bámulnak a levegőbe nagy, üveges szemekkel, emberek vitáznak a semmiről, politizálnak, próbálják megváltani a világot.

– Váltsunk kocsmát – bökte ki váratlanul Tibor, immár a harmadik kör unikum-sör rendelése közben. Úgy éreztem, mintha a gondolataim között olvasna, egy pillanatra félelmetesnek tűnt számomra a dolog, mégis kinyögtem az unalmast: – Minek?

– Csak. Nézz körül – vágta rá a cimbora.

Körülnéztem. A már fentebb vázolt képi látvány után, a pult felé pásztázva beépített kamerám némi homályba ütközött. Bár ott tiltott a dohányzás, erre több helyen kiragasztott hirdetmény hívja fel a figyelmet, a sötétebbje mégis ott fújja a füstöt a Joli orra alá. Na persze, kárpótlásul elzengenek neki néhány hülye viccet, abban a hiszemben, hogy ezzel el van nézve az egész. A Joli pedig kényszer-mosolyog, mert ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva: a kedves vendégért mindent.

– Rendben, de a Jolit is visszük magunkkal – vágtam rá nagyon gyorsan.

– A Jolit? Hát persze.

Tamás, az örök pesszimista csak legyintett:

– Akkor mi soha nem megyünk el innen – mondta.

– Miért is vagyunk itt? – szólalt meg Béla csak úgy hangulatkeltés gyanánt.

– Vicces. Azért, mert a kávéházak sokkal drágábbak. A Tapétázóban például a duplájáért kapod meg a Pilsneredet, mint itt.

– Ja, ha ti ennyire kicsinyesek vagytok! Akkor maradunk. A Jolit nem hagyom el soha.

– A Jolit, azt nem hagyjuk – kiabáltuk egyszerre.

Koccintottunk. De mire is? – A kérdésre Béla egy pillanatra ledermedt, mielőtt még szájához emelte volna az unikumos poharat, karja megállt a levegőben félúton az asztal fölött. Értetlenül nézhettünk rá, mert magyarázkodásba kezdett.

– Nem mire. Kire. Babykára, barátocskáim. Szegénykém, alig múlt 19. éves, és már a második férje hagyja ott.

– Ne mond!

– Kénytelen. Állandóan megcsalták a drágát.

– Mire ő?

– Ő is félrekefélt.

Tamás váratlanul énekelni kezdett. Előbb halkan, dudorászva, majd mind hangosabban törtek elő belőle a dallamok: Celebecske, sztárocska, mit hozol a fonóba?...

– Ismerős? Nem? – kérdezte kicsit később, majd látva az arcunkra kiülő tudatlanság jeleit, csalódottan nézett az asztaltársaságra. – Egy alkalommal már szerepelt a tévében. Abba a hülye magyar sorozatba, na... Hogyishívják… Mindegy. Másnap tele volt a fényképével az összes bulvárlap címlapja. Jó képeket hoztak le róla, annyi szent, az egyik melle majd kibukott a lapból.

Na, így már okosabbak lettünk megint. A tudat, hogy miért is tértünk be kedvelt kocsmánkba, megvilágosította elménket. A képlet egyszerű: megsajnáltuk a lányt. És hát ivásra ugye, mindig talál okot a magyar.

Aztán a Tibor csak elrontott mindent. Fél óra sem telt még el, amikor a poharába révedve megkérdezte: De ki a fene az a Babyka?

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.