Az európai keresztény kultúrkör a magántulajdon feltétlen tiszteletére épül – persze a kollektív tulajdonformák elismerése mellett -, feltéve, ha az egyéni javak gyarapodása nem sérti a közösség érdekeit, konkrétabban fogalmazva: ha az egyéni érdek gyarapodása nem eredményezi más ember(ek) abszolút veszteségét, vagyis nem mások kárán jön létre. A tizenkilencedik századi ipari forradalom után kialakuló kapitalizmus – a társadalmi különbségek növekedése mellett – a tőketulajdonos struktúrák oldalán óriási tőkekoncentrációt hozott létre. Az első világháború előtt lehetőség nyílott a pénzügyi globalizációra. Táptalaja alakult ki azoknak a szocialista eszmekörhöz tartozó elképzeléseknek, miszerint a modern társadalmak minden gondja a tőke természetében keresendő, mely – megzabolázatlan jószágként – felülkerekedik emberi birtokosain, és romlásba dönti a társadalmat.

Ez a logika diktálhatta az orosz anarchista Proudhonnak, hogy tételmondatszerűen megfogalmazhassa a címben szereplő megállapítást, miszerint a magántulajdon lényegében lopás. Talán ma már érdemes megvizsgálni annak a történelmi kísérletnek az árnyalatait, melyet a 2010. tavasza óta regnáló kormány egy új „nemzeti burzsoázia” megteremtése érdekében folytat.

Ha történelmünk utolsó kétszáz évét – a reformkortól napjainkig – a polgárosodás és a proletarizálódás ellentétpárjaként kívánjuk leírni, akkor az eredmény egyértelmű: a reformkor, a dualizmus és a Horthy-korszak nemzetünk történetének felívelő szakaszához tartozik (száz esztendő), s az azt követő időszak a polgári korszakok értékeinek felszámolása, anyagi-szellemi erőforrásainak felélését eredményezte.

Tény: az elmúlt húsz esztendőben sem következett be trendforduló!

A sikerperiódusokban kitapinthatunk egy olyan szociológiai – de nem a „marxi értelemben” vett – tőkés középosztályt, mely saját gyarapodása mellett hajlandó volt áldozni a „köz” javára is. Elég, ha a századforduló Magyarországán a polgárosuló, kapitalista vállalkozóként működő arisztokrácia és felsőpolgárság kultúrateremtő és szociális segélyezési tevékenységére gondolunk. Ez a társadalomtörténeti tény is eleven cáfolata a tizenkilencedik századi magyar feudalizmus továbbélésének. A politikai elit számára világosan adódhat a felismerés, miszerint ha anno ez volt a siker kulcsa, most is érdemes erre támaszkodni.

De mit tehetünk, ha nincsen módos, vállalkozó szellemű középosztályunk?

Az elmúlt negyedszázadban a zsákutcás szocialista modernizáció bukása után politikai szállóigévé vált a történelmileg megakadt polgárosodás újrakezdése, s ezzel párhuzamosan egy erre hajlamokkal rendelkező társadalmi csoport kiváltságolása.

A rendszerváltoztatás során már szereztünk érdekes tapasztalatokat a társadalmi javak újraosztásával kapcsolatban:

Az így megszerzett mesés vagyonok természetüknél fogva többnyire nem szolgálhattak közcélokat, hiszen még létezésüket, eredetüket is tagadni kellett.

Más megközelítésben leszögezhetjük, hogy a „békés átmenet” mégis igazolta, hogy a magántulajdon egy jelentős része lényegében lopásból származik – annak ellenére, hogy ezt a megállapítást ma is sokan vehemensen (s eredménnyel!) vitatják.

A folyamatok azonban a ’90-es évek óta sem a társadalom egészét lefedő polgárosodás irányába hatnak. A politikának lényegében minden résztvevője egyetértett a nyugati tőke által fenntartott, éhbérért foglalkoztatott betanított munkások társadalmának kiépítésében, mely enyhén szólva is inkább a proletarizálódást, mintsem a polgári kultúra és értékrend kialakulását segíti elő. Ezt a jelenlegi kormányzat is elfogadja, elég csak a „multikkal” kötött stratégiai szerződések bérekre vonatkozó garanciáit megvizsgálni, s talán ennek nyomait fedezhetjük fel a nagy vihart kavart föld- és trafikügyekben is.

Nemzetközileg is köztudott, hogy a magyar politikai kultúrában a lojalitással járó gazdasági kedvezményezésnek komoly hagyományai vannak. Az efféle eljárás nem szép és erkölcsös, de praktikus (!) módja a nagy magánvagyonok létrehozásának, melyről feltételezik, hogy a fogyasztásával és befektetéseivel multiplikátor-hatást indít el a gazdaságban. A polgárosodás felé vezető út azonban így társadalmi ellentéteket, személyes ellenségeskedéseket szülhet. Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy az „új osztály” kezében összpontosuló profitot, s a piacok jelentős részét a kormányzat a nyugati tőkeérdekeltségektől vonja vissza, s helyezi magyar kézbe, amely a magyar gazdaság magyar tulajdonosi szerkezetét erősíti, amely a reformkor óta fontos alaptétel. (Feltéve, ha a magyar tulajdonos valóban magyar érdekeket szolgáló magyar.)

Egy kérdés azonban fennmarad: érzékeny lesz attól a magántőke, hogy újra magyar tulajdonba kerül? Az újdonsült trafikos, vagy a több ezer hektáron gazdálkodó új földbirtokos adott esetben hivatalos mecénása lesz a ténylegesen magyar kultúrának, vagy egy valóban nemzeti sportegyesületnek? Avagy – a tizenhatodik századi félperiférián élő nemes módjára – csupán tudatlanul feléli a többletből származó erőforrásait?

A multinacionális tőkeérdekeltségek nem érzékenyek azon társadalom újratermelési folyamataira, amelyeket használnak a profitjuk előállításához. Érdemben nem járulnak hozzá a magyar társadalom jólétéhez. Csak bizakodhatunk, hogy az „új középosztály” felismeri történelmi feladatát, s – élve a politika neki juttatott kegyével – visszacsatlakozik történelmünk korábbi polgári szakaszaihoz.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.