A gazdaságfejlődésünk útja – a nyugat-európai országok gazdaságfejlődéséhez viszonyítva – érdekesen alakul. Míg a tehetős államok gazdaságfejlődésének ábrázolása akár több száz éve hullámzó, de szinte folyamatosan emelkedő képet mutat, addig hazánké spirális pályán halad, s időről-időre visszatér a spirál egy alacsonyabb szintjére. Olyan, mint amikor a bakelitlemezen egy karcolás, vagy kosz megakadályozza az olvasófej előrejutását.

Már a ’70-es, ’80-as években is megállapítható volt, hogy amit szocializmusnak neveztek errefelé, az nem volt más, mint az állammonopolizmus egy sajátos típusa. De nevezhetnénk akár paternalizmusnak is, amelynek a lényege, hogy „én” mint állam, amit lehet elveszek tőletek (centralizálom), s majd elosztom nektek kedvem és érdemeitek szerint.

A magyar történelemben ennek haladó hagyományai vannak. Mindig megjelent a történelmünkben a „jóságos vezető”, időnként nagy orral, barna nagy szakállal, zsinóros mentében, majd ősz barkóval katonaruhában, simára borotváltan, puritán módon. Gyakran köpcösen, aki a „bárgyú” és engedelmes nép helyett megoldott minden problémát, s „igazságosan elosztotta” a javakat azok között, akik hagyják, hogy a hatalmat mindenkitől és mindentől függetlenül gyakorolhassa. Nevezték ezt valamikor abszolutizmusnak is. S nem is olyan régen, Kádár idejében, „gulyáskommunizmusnak”, amelynek a lényege az volt, hogy fusizhatsz, GMK-zhatsz, akár lophatsz is (kevesebbet, mint a főnök), csak ne lépj ki a hétvégi (háztáji) kertedből, s ne avatkozz a „nagypolitika” dolgaiba, mert akkor akár az életeddel is fizethetsz.

Az állammonopoliznus egyébként nem ismeretlen a nemzetek gazdaságfejlődésének történetében, de általában a totalitárius rendszerekhez, vagy nagy válságokhoz volt köthető. Jellemzője, hogy az állam a termelőeszközök zömét igyekszik központi, „állami” irányítás alá vonni – vagy felségárulási perek, vagy csak egyszerűen a dolgozó nép nevében.

Ez a talán legfontosabb termelőeszköz, a föld esetében érthető is lenne, hiszen a termőföld „korlátos jószág”, a mennyisége nem, vagy csak rendkívül költséges/erőszakos módon bővíthető. Bár ennek az újraosztása, s kvázi „privatizálása” is mostanság sajátos módon zajlik mifelénk.

Az is természetes, hogy a föld méhének kincseit (kőolaj, földgáz, ásványi anyagok, ércek és ivóvíz) az állam monopóliumként kezeli, s a kitermelésére csak koncessziókat ad. A tulajdont lehetőleg nem engedi át, pláne nem az állam hatósugarán kívüli tulajdonosok kezébe. Viszont vannak olyan nem természeti monopóliumok, amelyeket időről-időre újra elosztva új hatalmi bázist tud az állam létrehozni, (dohány-, alkohol-, gyógyszer-, nemesfém-kereskedés), a felsorolás hosszú lehetne, de nem szeretnék további ötleteket adni.

A termelőeszközök egy másik, de meghatározó csoportja az emberi munkaerő. Ezt szintén a totalitárius államok szeretik centralizálva irányítani, s el is jutnak a munkatáborokig, koncentrációs táborokig, a gulágokig. Nem kell azt hinnünk, hogy a modernnek nevezett társadalmakban nem alkalmazzák – szükség szerint – ezt az olcsó munkaerő-nyerési formát, hiszen ilyesvalami a „közmunka” is. Konszolidáltabb (álszentebb) megjelenése a munkaerő centralizálásának és ellenőrzésének a városi, városszéli lakótelepekre, gettókba zárása, ahol a kizsákmányolás foka semmivel sem kisebb, mint más esetekben, és az emberi szabadság is csak látszatszabadság. Hiszen a létminimum-közeli bérekkel, bérrabszolgaként és a hálózatos rendszerekre fűzéssel a rendszer erős felügyeletet gyakorol. S még e felett az erőforrás felett is függőség alakítható ki - például „rezsicsökkentéssel”.

A termelőeszközök egy különös csoportja a közlekedési, hírközlési és egyéb közszolgáltatási infrastruktúra. Ez általában szintén állami közösségi (önkormányzati) tulajdonban van a legjobb helyen. Bár az előbb említett emberi erőforrások feletti ellenőrzés és a mobilitás biztosítására, illetve a mobilitás megakadályozására, szabályozására jó eszköz a túlcentralizált állam, mely adott helyzetben nem szállít el, illetve elszállít, lehallgat, megfigyel (ma is könnyű a hálózat csapdájába kerülni).

Azután van a termelőeszközöknek egy jelentős része, amely – állami kézben – általában nem működik jól: az ipari-, termelő- és szolgáltató struktúrák, illetve az e körbe realizálódó beruházások, eszközök csoportja. Ezek esetében az állam és az önkormányzatok vezetői – de az előbbieknél is – hajlamosak elfeledkezni arról, hogy az amortizációjuk, kopásuk által keletkező árbevétel nem nyereség, s illik ezt a forrást ezeknek az eszközöknek a pótlására felhasználni, illetve nem illik ezeknek a terhére látszat-engedményeket tenni (ilyen például a rezsicsökkentés is).

Az állammonopolizmus (szocializmus) túlhaladott formája és a jelenlegi állam gazdaságpolitikája gyakorlatilag nem hogy új eszközök beszerzését tenné lehetővé, vagy legalább segítené elő, hanem még az előbb említett fontos feladatáról is gyakran megfeledkezik. (Nyolc éve csökken hazánkban a beruházások volumene, s rövidtávon – az elriasztó gazdaságpolitika eredményeként – nem is növekszik majd. Ennek következtében nemhogy új munkahelyek keletkeznének, hanem a munkahelymérleg negatív marad, a kivándorlás pedig tovább erősödik.)

E folyamatok mellett hajlamos az állam eladósodni, elkülönítve magát polgárainak összességétől, azt a téves képzetet fenntartva, hogy a bővített újratermelés, a gazdasági növekedés csak úgy tartható fenn, ha azt hitelekből finanszírozza. Államadósság több feltétel megléte és célkitűzés okán keletkezhet. Magyarországon az állam úgy adósodott és adósodik el, hogy a hitelek visszafizetésének nincs meg a gazdaság bővüléséből finanszírozható fedezete. Talán csak egyetlen mód marad a hitelállomány és az eladósodottság egyensúlyban tartására, s egyben az állami költségvetés egyensúly-közeli helyzetének megteremtésére, illetve az adósság és a hiány némi csökkentésére, hogy polgáraival közvetett adó (bankadó, hálózatokra kivetett adó, stb.), vagy közvetlen adó (az SZJA kiterjesztése a létminimum alatti jövedelmekre, s a nem munkajövedelmekre is) formájában megfinanszíroztatja, s ezzel a polgárai mindennapi megélhetését korlátozza. A közvetett adók esetén naivság azt gondolnunk, hogy a termelőeszközök és jövedelemtermelő eszközök, koncessziók birtokosai nem hárítják át az állam által rájuk kivetett adókat, terheket, mert szinte automatikusan áthárítják!

Az állam a rövid távú politikai céljai elérése érdekében fenn kívánja tartani azokat a ”jóléti rendszereket”, amelyek létéhez nincsenek meg a gazdasági feltételek, s ezért hitelt vesz fel a nyugdíjak, valamint a szociális-, egészségügyi-, oktatási- és igazgatási feladatok finanszírozására. Hitelekből finanszíroz állami megrendeléseket, így a jövőben keletkező jövedelmet most csoportosítja a saját érdekkörébe tartozó vállalkozók (a későbbi hatalom finanszírozói) kezébe. Ma is oligarcha családok delegálják a politikai élet szereplőit, mint ahogy azt Ángyán József professzor állítja.

Forrás: Váralja Szövetség

Az államot megtestesítők nem képesek elismerni és felismerni, s nem képesek azt őszintén kommunikálni, hogy a jelenlegi gazdasági feltételek mellett ezeknek a rendszereknek a fenntartása nem lehetséges, ezért mindent igyekeznek centralizálni – megjegyzem, az oktatás és az egészségügy területén helyesen – és központilag elosztani a rendelkezésre álló szűkös forrásokat. Ezért állandóan hazugságokba, csalásba és korrupcióba menekülnek, s ilyen rendszert tartanak fent a hatalmuk megőrzése, mégpedig az állammonopolizmus, az abszolutizmus újbóli kiépítése, s hosszú időre szóló fenntartása érdekében.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.