A szervilizmus jelentése: szolgalelkű, alázatos, a felsőség kegyét kereső, hajbókoló, alázatosan beletörődő, hízelkedő, talpnyaló. Mivel nyelvünk rendkívül gazdag a rokon értelműségben, kiegészíthetjük még a sort az olyan szinonimákkal, mint csúszó-mászó, tányérnyaló, potyázó, élősködő. Eredete a latin servus (szolga, rabszolga) szó. Rokona a szervusz köszönésnek, voltaképp a servus humillimus domini (legalázatosabb szolgája az úrnak) formulából rövidült. Történetében ebből ered a régi „alázatos szolgája”, illetve „alászolgája” köszönés is.

A szervilizmus egyértelműen negatív jellembeli tulajdonság, még akkor is, ha a magatartás gyakorlása során előnyökhöz jutunk. Sőt, mindenképp káros. Hányszor tapasztaltuk, hogy az egyén hiába állt ki bátran a közösség igazáért, a szervilis többség cserbenhagyta. A kritikát megfogalmazó, jobbító szándékú felszólaló magára maradt, ha úgy tetszik, elvitte a balhét. A másik oldalról nézve, a szervilizmus a hatalom képviselőjének sem tesz jót. A hatalomtól „megrészegült” embereket a szervilis beosztottak kényeztetik el, akár addig a szintig, hogy nem tűrnek el semmiféle bírálatot. Az ember gyarló. A személyiség eltorzulása lesz tehát mindkét irányba a végeredmény, a hatalmat gyakorlóra és annak alázatos elszenvedőjére egyaránt. Másrészt a szervilizmus hatása egyértelműen káros akár az egyénre, akár a közösségre nézve.

A szervilizmusra rengeteg példát láthatunk az emberiség történelmében. Gyakorlatilag kísérő jelensége az emberi életnek minden időben. Tekintet nélkül van jelen mindenhol – nemzetiségtől, nemtől, életkortól, foglalkozástól függetlenül. Talán éppen azért, mert emberi. Olyasmi ez, mint a természet törvénye, az erős és a gyenge harca, az életben maradás tétje. A civilizációban az egyéni érdeket mindig a társadalmi viszonyok hozzák létre. Az érdekek a társadalom minden tagja számára nem lehetnek egyezőek. Ugyanis a valóság jelenségeinek emberi jelentőségét sosem az objektív szerep határozza meg, hanem az ember hozzáfűződő szubjektív viszonya, érdeke. Éppen ezért a hatalmat gyakorló és az őt megválasztó állampolgár érdeke nem mindig párhuzamos. Más és más, az érdekek egymásnak feszülése pedig állandó, feloldhatatlan. Az érdekek eléréséhez eszköztár szükséges, s a szervilizmus ennek az egyik eszköze. Kétségtelenül vannak olyan korok, amikor markánsabban érezzük a szervilizmus jelenlétét. Éspedig általában a diktatúrák idején, amikor jobban sérülnek a személyiségjogok, sebet kap a demokrácia, diktál a félelem. Nagyobb az űr „a lent és a fent érdekei” között.

Néhány olyan példa a szervilizmusra, amikkel az életünk során szinte naponként találkozhatunk:

A vélemény véka alá rejtése. Nem szólók, nem fáj fejem. Abból még sosem lett baj, ha nem nyitottam ki a számat. Hányszor élünk ezzel a magatartással, mert kezdetben konfliktusmentes. Szociális érzékenységünk el sem jut odáig, hogy a felszólalót cserbenhagytuk, tovább erősítjük a felettünk zajló, rólunk szóló, életünket meghatározó hatalmi torzulást. Pedig nem tudjuk kikerülni a végkifejletet. Lehet, hogy állásunkat egy időre sikerül megtartanunk (az állásféltést látom ma a legerősebb tényezőnek), de a következő évben már előfordulhat, hogy mi is sorra kerülünk, következünk, vagy éppen gyermekeinknek nem lesz munkahelye. Nem akarok az irodalommal példálózni, de Babits megfogalmazásánál nemigen lehet szebb szavakat találni, miszerint „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.

A magunkkal való elszámolást nem tudjuk elkerülni. A szolgai magatartás észrevétlen beépül személyiségünk szerkezetébe, a gerinc megroppan, majd elvisz a közöny, a fásultság állapotába. Eluralkodhat rajtunk a félelem, aminél rosszabbat nehéz elképzelni. Nem bocsánatos viselkedés a ma és a közelmúltban divatos passzív rezisztencia, amit sokan pajzsként tartanak maguk elé. Minek szólaljak meg, úgysem változik semmi. Ez előfordulhat. De ha véleményünket állandóan magunkba fojtjuk, a változás esélye még kisebb marad. Erre mondta Széchenyi, hogy minden nemzet olyan társadalomban él, amilyet megérdemel.

A szervilizmus gusztustalanabb példáival is találkozhatunk:

Bizonyára mindannyian rengeteg olyan szituációt láttunk már, amikor a hízelkedő a főnök irodájában kezdi napját, jópofáskodik, elejt egy-két hízelgő szót, avagy ügyesen bemártja kollégáját. Szívességeket tesz. Elvégzi a kellemetlent, figyel, kifigyel, megfigyel, terjeszt és eltitkol, elvesz és hozzátesz, alakít, formál, deformál. Este nyugodtan fekszik le, mert magáért és családjáért mindent megtett, nem ő lesz az, akit holnap fegyelmi, vagy elbocsátás vár.

Csalódni is lehet egyébként! A közösség lassan eljuthat olyan morális szintre, amikor le sem néz, kinek a hulláját lépi át. Esetleg magát a hullát sem látja meg, annyi dolga akad.

Létezik olyan fokozat is, amikor a talpnyalás tárgyiasul. Ajándékot veszek a főnökömnek, mert függőségi viszonyban állunk. Megkülönböztetést remélek. Egy kis ajándék a kertből, padlásról és pincéből. Egy kis sütemény, egy flaska bor, egy-két kisebb-nagyobb segítség a ház körül. Kedves gesztusok tárháza. Ez a viselkedés az egyén saját érdekérvényesítő szándékát, félelmét, jellemének sunyiságát takarja. A felsőség oldaláról szintén. Elfogadja, hogy gyarapodjon, hogy hatalmát igazolva lássa, hogy hízelegjen saját hiúságának.

A hegy csúcsa itt is a pénz, annak megannyi metamorfózisa. Egy jó állás, egy jó vétel, egy akármilyen borítékfajta örökre le tud valakit kötelezni. A szemekben ott van, ne felejtsd el, és nem fogom elfelejteni.

Hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a szervilizmust valamikor is ki tudjuk kerülni. Csak egészen fejlett társadalmakban kisebb rá az esély. De legalább fogalmazzuk meg magunknak, és szembesüljünk vele.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.