Míg a kilencvenes évek elején Magyarország a rendszer(módszer)váltás mintaállama volt, most a legnagyobb erőfeszítések ellenére – Európában, sőt már azon túl is – a hátul kullogók közé tartozik. A huszonöt évig halogatott szerkezetváltás elmulasztása ránk döntötte a házat. Elmaradt a nagy elosztó rendszerek átalakítása, modernizálása, ennek következtében eladósodott az állam, s vele együtt a polgárai, az adósságtörlesztés pedig megfosztja az országot azoktól az erőforrásoktól, amelyek nélkül sajnos nincs érdemi gazdasági fordulat, nincs gazdasági növekedés – amennyiben az szükséges egyáltalán.

Az egészségügy a ’30-as évek struktúráját tükrözi, pedig akkor a vicinálisok és a lovas kocsik voltak a fő közlekedési eszközök, és – a szike és a fűrész mellett – az orvos legfőbb műszerének a fonendoszkóp számított. S bár kétségtelen, hogy a technikai fejlődés óriási, és – elsősorban a magánszektorban – a legmodernebb gyógyító technológia is megtalálható, az állami rendszer struktúrája a sárban ragadt.

Az oktatás – amely a sikeres országokban a társadalmi és gazdasági fellendülés, és fennmaradás kulcsa – színvonala katasztrofális mélységekbe süllyedt. Még mindig az alacsony színvonalú tömegoktatást preferálják, pedig az nem vezet ebben a szerkezetben sehova. Hasonló megállapítást tehetünk a szociális ellátórendszert, a nyugdíjrendszert, de az igazságszolgáltatást, a hadsereget és a rendőrséget, az egész államapparátust illetően is.

Az egyetlen sikerágazatunkat, a ’80-as évekre világszínvonalon teljesítő mezőgazdaságot viszont sikerült atomjaira széjjelverni, s már-már visszajuttatni az emberi erővel vont faeke színvonalára. A legnagyobb baj, hogy a ’80-as évek közepétől az olcsó bérmunkára alapozott technológiák települtek az országba, és már csak néhány terület akad, ahol megtalálható a legmodernebb, huszonegyedik századi technológia.

S bár a médiában naponta harsogják, hogy „Magyarország jobban teljesít”, csak azt nem teszik hozzá, hogy egyes mutatóiban az ’27-es év, míg másokban a ’70-es és a ’80-as évek szintjére süllyedt, s nemhogy az akkori önmagához képest jobban teljesítene, hanem a versenytársaitól, de még a legszűkebb környezetébe tartozó visegrádi négyektől is elmaradt. Általánosságban az ország a 2008. előtti teljesítményét szinte minden mutatójában messze alulmúlja.

A lakossága elszegényedett, mintegy négymillió ember él a teljes szegénység és a napi létbizonytalanság szintjén. Félmillióan kivándoroltak, a munkanélküliség statisztikailag 11-12 százalék, valójában egyes korcsoportokban eléri a 30 százalékot, de átlagosan sincs 20 százalék alatt.

A jövedelmek reálértéke alig haladja meg a ’70-es évek vásárlóerejét. S bár a születéskor várható élettartamban előrelépés történt, jelen pillanatban ez is inkább a nyugdíjrendszer időzített bombája, mint gazdasági potenciál.

Abban igaza van a miniszterelnök úrnak, hogy az uniós országokban kifizetett szociális juttatások messze meghaladják a terület gazdasági súlyának és -erejének megfelelő, megengedhető, s még elviselhető mértéket. Amiben viszont téved, hogy „összeszerelő országként” képesek lennénk megváltoztatni a jelenlegi tendenciákat. Ettől sem, s a falevelek söpörtetésétől sem leszünk a hatékony munka országa. Ez így semmi másra nem jó, csak „porhintésre”.

Az összeszerelés mellett a magas hozzáadott értéket képviselő K+F (kutatás és fejlesztés) alacsonyszintű, s ez visszavezet az alsó-, közép- és felsőoktatás alacsony színvonalára, rendkívül alacsony hatékonyságára. S az oktatás alacsony színvonala visszaüt az egész államszervezetre, mert a hivatalokat, döntéshozói helyeket elárasztották a félművelt, szervilis lakájok. Az sem mentség, hogy a tömegoktatás más uniós, vagy fejlődő országokban is hasonlóan alacsony színvonalú. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hagyományos „kizsákmányolásban” az állam a magánszektort meghaladó mértékben vesz részt, rossz és igazságtalan az adórendszer, a kedvezmények nem ott, s nem azoknál jelennek meg, akik a leginkább rászorultak. Az alkalmazott technikák valójában a hatalom megtartásának, vagy megszerzésének eszközei (mint például a rezsicsökkentés, a tizennegyedik havi nyugdíj, az ingyenes utazás, s az egyéb szociális ígérgetések), melyeket minden politikai aktor igyekszik alkalmazni, licitálással elbirtokolni, mint ahogy ez az 1998-as országgyűlési választások óta minden politikai kampányban megfigyelhető volt.

Amíg a negyedszázada hangsúlyozott, a kis- és a középvállalkozásokat támogató adózási és adminisztratív intézkedések, a dereguláció sorra elmaradnak, addig sorozatosan hozzák az olyan intézkedéseket, amelyek akár egy havi átlagos jövedelemtől is megfosztja ezt a szektort (ilyen hatást gyakorol idén az online pénztárgépek bevezetésének kötelezettsége is). Az egyes szektorok (mint például a dohánykereskedelem) kisajátítását, illetve hitbizományként (hűbérbirtokként) való kiosztását már nem is említem.

Olyan tulajdonosi, hatalmi és technikai intézkedéseket hoznak, a törvényalkotás és a közigazgatás olyan bonyolult és kusza, hogy az önmagában gátja a valóságos és szükségszerű változásoknak. Magyarországon ténylegesen csak néhány dologban mérhető nagyobb teljesítmény: a tömegbutításban és a vakhit terjesztésében. Ide sorolható még a korrupció elnézése, támogatása, sőt intézményesítése, valamint a szervilizmus – mint új „izmus” – terjesztése, elvárása, sőt megkövetelése, továbbá a besúgásra, a névtelen feljelentésre, a félelemre alapozott rendszer kiépítése és fenntartása is.

Magyarországon a valóban túlnövekedett és fenntarthatatlan, finanszírozhatatlan és mégis alacsony hatékonyságú jóléti rendszernél csak az emberek elbutítására, demagóg jelszavakkal irányítására tett kísérlet az erőteljesebb, és ebben a politikai oldalak válogatás nélkül használják a rendelkezésükre álló forrásokat, a társadalomtól elvont, centralizált és privatizált eszközöket. Vagyis: még mindig a saját pénzünkön tartanak hülyén bennünket!

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.