Kezdem azzal, hogy egy elektronikus levél késztetett az alábbiak megírására. Ismerősöm arra kér abban a levélben, hogy vegyem át a könyveimet, melyeket nem tudott eladni. Üzent, menjek értük, mert bezárja a boltját. Sokan azt mondják erre: várható volt. Csongrádon sorban dőlnek be az üzletek. Ha csak a Fő utcát nézzük végig – most ne számoljunk – egyre másra üres helyiségeket találunk. Kiürülnek, ahogyan a zsebeink.

Többektől hallom: ha már a kocsmák is erre a sorsra jutnak, ott igen nagy a baj! Igen. Nagy a baj. Se pénze, se munkája, se perspektívája a csongrádi embernek. Egy dolog lebeg a szeme előtt: veszi a sátorfáját és elmegy a városból. Mert élni szeretne. Vannak, akik azt mondják rájuk: hálátlanok! Összesúgnak a hátuk mögött, mert elhagyják szülővárosukat, a települést, ahol fölnevelkedtek.

Hálátlanság? Súlyos a szó. Ütős. Bélyege kegyetlenül ragad az elmenőkre. De nem! Hálátlanok azok, akikben sok-sok éven át megbíztunk, hittünk. Azt ígérték, élhetőbbé, jobbá teszik a várost. Nem tették. Igen, ők a hálátlanok.

Adott szavuk semmit nem ért.

Talán mert azt sem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A Hatalomért mindent! jelszó alatt kibontott zászló egy darabig büszkén lebegett a városka felett, hirdetve országnak-világnak az élhetőbb, szebb település lehetőségét, aztán egy újabb front elsodort minden álmot, új szelek jöttek, új lobogókkal.

Szavaztunk, megbíztunk, hittel reménykedtünk a jóban, abban, hogy végre megváltozik az életünk. Hogy rombolás helyett a várva várt építkezés kezdődik el Csongrádon. Megelőlegezett bizalommal hagytuk, hogy az új városvezetés újra álmodjon mindent. Mi lett belőle? Keltünk a rossz álomból ébredőkkel, s mire kinyitottuk a szemünket, egy még szegényebb, romosabb település képe tárult elénk.

A legjobban a munkahelyek hiánya fáj. A bútorgyár, a vasgyár, ahogy az itt lakók emlegették, no meg a varrodák (lehetne folytatni a sort más cégekkel) megszűnése nagy érvágás volt a kisváros életében. A kapuk bezárásával ezrek váltak munkanélkülivé. Helyettük, a kapkodásban egyetlenegy nagyüzemet sem sikerült létesíteni Csongrádon. Pedig lehetőség adódna, ha nem is olyan sok. Ott van például az idegenforgalom. Egyesek szerint kiugrópont lehetne. A szőlőhegy, a Tisza, a Körös-toroki üdülőterület, a belsőváros múltat idéző együttese – így együtt – páratlan ékszer az országban. (Persze, jó lenne, ha hozzá megépülne a vízlépcső. A folyó szeszélyes viselkedése is sürgetővé teszi a beruházást.) Ki kellene használni! Áldozni rá! Szakemberekkel, nem pedig eleve halálraítélt gazdasági társaságokba bújtatott szerencselovagokkal. Gondolkodjunk el azon, hogy Csongrád nem mezőgazdasági- és nem iparváros. Bár előbbi lehetne, csakhogy a szomszédvár már ezen a téren (is) rég megelőzött bennünket.

S ott van még a kultúra. Azaz, hogy nincs. Szentéjéből kiszorította valamiféle városkép. A csongrádiak pedig találgatnak, mire jó eme agyrém, mert a hét nagy részében üresen tátongó (iroda)épület bejárati ajtaján ez olvasható: információ a Tourinform irodában! Melyet ugye az utcáról meg lehet közelíteni. Az üzenet alá rajzolt nyíl is arra figyelmeztet, hogy még véletlenül se lépjünk be a valaha szebb napokat megélt művelődés házába, nehogy megérintsen bennünket valami szép a múltból. Amikor még teltházas előadások voltak a Magyar Királyban.

Ébredni kellene ebből a rémálomból, mert különben félművelten a kora esti gagyi tévéfilmsorozatok szintjén maradunk!

Számos Csongrádról eltanácsolt fiatal szakember bizonyított más településeken. Nem kellettek a városnak. Helyettük a vezetés kívülről importált munkaerőt. Miből gondolják, hogy megérte? Ők sohasem lesznek csongrádiak. Olyan emberek, akik – focinyelven szólva – készek akár meghalni a pályán csapatukért.

Idegenek jönnek, a helybéliek elmennek. Főként a fiatalok. Nem tudni, hány csongrádi gyermek születik még. A város elöregszik. Vajon az önkormányzatban elgondolkoztak-e már azon, hogy mit fognak kezdeni az itt ragadt idős emberekkel?! Azokkal, akik már nem akarnak elvándorolni innen. A többiek? Őket a házuk láncolja ide. Egyszer össze kellene számolni, Csongrádon hány eladó lakás vár vevőre. Sok. Nagy részük eladhatatlan: nincs áruk, igaz, kereslet sincs rájuk. Munkahely hiányában miért is költözne a városba bárki is? Hacsak nem nyugdíjas. Velük aztán a kör is bezárul, hiszen az idős ember már nem nagyon adózik. Így hát a polgármesteri hivatal némely szobájában is vissza kellene már venni azokból a nagy arcokból, mert ez a jelenség oda is begyűrűzik, munkanélküliséghez vezet majd. Gondolom, sejtik, az idősek már nem tudnak eltartani ennyi – már-már feleslegessé vált – embert!

Ne legyen igazam, de már csak a csoda segíthet rajtunk. …és addig? Igen, el lehet menni. Még van vasútállomása a városnak. Míg az autóbuszok megállnak Csongrádon. S amíg az országutak is ki nem kerülik nagy ívben a települést. Addig.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.