Lassan ötven éve lettünk akkorkák, hogy a szüleink már nyugodtan beszélhettek velünk arról a korról, amelyben éltünk. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje, az „új gazdasági mechanizmus” ideje. Megtudhattuk, hogy bár a tőkés világ már biztosan összeomlik, és mi már meghaladtuk a tőkés társadalmak fejlettségét, lassan felépül a szocializmus, s már csak néhány lépés és megteremtjük a „munkaalapú társadalmat”, melyben mindenki a szükségletei szerint részesülhet a kommunizmus javaiból. Bár a szüleinket csak háromévente, néhány dollárral a zsebükben engedték nyugatra, hogy megnézhessék ezt a rothadást, közben viszont bennünket túszként itthon tartottak, nehogy eszükbe jusson azt a romló, túlhaladott rendszert választani. Nem is volt szándékuk. Édesapám haláláig a hazánkhoz való hűségre nevelt bennünket, bár kapott ajánlatot a nyugaton élő rokonainktól. Sajnálom, hogy én már nem tudtam ezt elérni a fiaimnál, de megértem a döntésüket.

Elkezdődött a fa- és széntüzelés átállítása földgázra, vagy fűtőolajra. Épültek a falusi kockaházak, s a fürdőszobák. Pusztabánrévén, ahol akkortájt kényszerűségből éltünk, az ócsaihoz hasonló telepet építettek. Akkor ugyan nem a bedőlt devizahiteleseknek, és nem horribilis összegekért, de lényegében a most épülőkhöz kísértetiesen hasonlóan, éppen olyan „eszetlenül”, s párthatározat eredményeként, mint a mostaniakat.

Akkor is meghallgathattuk számos alkalommal a rádióban és az egyetlen, pártirányítású tévécsatorna híradójában, hogy Magyarországot nem fogja sújtani a világban lezajló energiaár-robbanás, hiszen „a párt megvéd bennünket” ezektől a kellemetlen hatásoktól. És megvédett. Igaz, jó drágán, de megvédett!

Akkor is nehezen éltünk. Édesanya otthon maradt, s nevelte a három gyermeket: bennünket. Édesapa hol talált magának munkát, hol nem. Vándoroltunk az ország egyik végéből a másikba. Aztán később már csak ő vándorolt. Édesanya megstoppolta a zoknikat. Örökölt, vagy Kanadából kapott télikabátban húztuk ki a teleket.

A hetvenes évek közepén érettségiztünk, s bár (finoman szólva) nem támogatták a továbbtanulásunkat, az mégiscsak sikeredett. Akkor is – mint ahogyan most is – „a párt” káderei érvényesültek, nekik nem is kellett felvételizni, legfeljebb beírni, hogy milyen kitüntetésben részesült az apjuk a „szocialista haza” védelméért, vagy a „munkás-paraszt hatalom” megszilárdításáért tett cselekedetei révén. Akárcsak ma. Mi pedig hallgattuk az ukázt: legyünk türelmesek, esetleg most még egy-két évig húzzuk össze a nadrágszíjat, s meglátjuk majd, hogy nemsokára jobb lesz. De nem lett jobb! És ez így megy lassan ötven éve!

Ebben az országban ötven éve folyamatosak a reformok: a gazdasági, majd a politikai rendszer reformja, adóreform vagy oktatási reform. S a reformok reformjai. De még soha senki nem kezdett hozzá a rendszer gyökeres átformálásához. Az alapokig elázott vályogfal helyett pedig célszerű lenne végre kőfalat építeni. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy tovább él a szocializmus, és gőzerővel folyik a kádári rendszer rekonstrukciója. A politikai életben a marginalizálódott belső ellenzék jelentéktelen és esélytelen, miközben az országot vezető „párt” – amely az érintettek megkérdezése és egyetértése, sőt tájékoztatása nélkül, a „demokratikus centralizmus” elvén dönt minden kérdésben – uralja az országot. Az „ifjú törökök” államcsínyt hajtanak végre, s „marcelizálják” (lásd: a Marcellre keresztelt miskolci ifjú politikus esetét) a még hozzáférhető közvagyont – éppen úgy, mint ahogyan a hetvenes és a nyolcvanas években megindult „gmk”-k , s „háztájik” szervezése idején. Ma ezek még mindig léteznek, csak „bt”-nek és „őstermelőnek” nevezik, s akik abban tengődnek, valójában kényszervállalkozók, s mellesleg az országot fenntartani képes mezőgazdaság és ipar kirablásának, ellopásának befejező akkordjai. Tény, hogy a lehetetlen és teljesíthetetlen központosítási és ellenőrzési akarnokság miatt burjánzik a feketegazdaság, megélni ugyanis csak abból lehet.

Kádár azzal, hogy a hatvanas évek végétől egyre lazította a politikai terrort – s kijelentette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, valamint csókolózott az „orosz medvével”, kezet csókolt a brit miniszterelnök asszonynak és a pápa őszentségének – bizonyos értelemben konszolidálta a politikai helyzetet. Be kell látnunk, hogy a „szabadság” akkortájt csak a polgári értelmiség egy kis részének hiányzott. Az évszázada röghöz kötött vidéki munkás és paraszt inkább szabadnak érezte magát, mint rabnak. Ma pedig inkább rabnak, mint szabadnak, hiszen akkoriban viszonylagos jólétben élt, ma pedig nyomorban tengődik!

Kádár sem tudta magát a világ főáramaiból kivonni. Ő is aktívan részt vett az emberek vezetékes hálózatokra fűzésében, panellakásokba nyomorításában, a kiszolgáltatottságuk maximalizálásában, vagyis rabszolgává tételében. S a politikai erők ma sem az emberek függetlenségének növelésére törekszenek. Nem céljuk a bérek uniós átlagra emelése, hiszen – demagóg módon – a megélhetési költségek egy részének csökkentésén keresztül a kiszolgáltatottság növelésében és fenntartásában érdekeltek.

Nyilvánvaló, hogy a munkalehetőségek megteremtése, a minimálbér 50-100 százalékos növelése, a járulékok akár 50 százalékpontos csökkentése, az adórendszer sávossá (vagyis igazságosabbá) tétele lényegesen többet adna az embereknek, mint ez a – látványos, politikai haszonszerzésen alapuló – végzetesen rossz megoldás.

A jelenlegi politikai rendszer éppen úgy fenntartja a fenntarthatatlan szociális- és nyugdíjrendszert, mint ahogyan azt az előző rezsim is tette. Sőt, immár a mostani is megkezdte a bűvészkedést a nyugdíjjal. Emellett a társadalom különböző rétegeinek szembeállítását (most éppen a futballszurkolókat és az egyetemi hallgatók egymásnak ugrasztását) is alattomosan előtérbe helyezi.

Kádár gondolkodása továbbél. Sőt, mintha maga Kádár élne tovább. Attól tartok, rövid időn belül „kádári szobrokat” állítanak majd szerte Magyarországon. Bár – meg kell jegyeznem – Kádár soha nem állíttatott magának szobrot, s a fényképét is csak a túlbuzgó pártcsinovnyikok, önhatalmúlag kezdték el kihelyezni a pártházakban, majd néhány intézményben. Bő két évtizeddel a rendszerváltás után nem is kell az eseményeken túl sokat csodálkozni, hiszen csupán annyi történik, hogy kezd átívelni a rendszer és a politika Kádártól Kádárig!

Nemeskéri Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.