SZENTES, PRIPJATY, CSONGRÁD - 2012. Február 4.

Az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájának napjaként tartjuk számon 1986. április 26-át, amikor is a csernobili erőmű robbanása után radioaktív felhő lepte el Európát. A rákkeltő por napokon keresztül, változó intenzitással szennyezte Csongrád térségét is. A felrobbant négyes blokk köré húzott harminc kilométeres átmérőjű védőzóna ma is gátként zárja el a sugárszennyezett területeket a külvilágtól. A történtekről Maczelka Márk szentesi alkotó egy belorusz kollégájával, Anton Bendarzsevszkijjel dokumentumfilmet forgatott, amelyet a magyar mozikban eddig hatalmas sikerrel mutattak be. Az alkotást február 8-án a szentesi moziban is vetítik.

A Pécsi Tudományegyetem két hallgatója, Anton Bendarzsevszkij és Maczelka Márk filmet forgatott Csernobilban – a Zónában. Az alkotók elsődleges célkitűzése az volt, hogy a Csernobilt körülvevő 10, illetve 30 kilométeres zónákat feltérképezzék, s mai állapotukról objektív képet tárjanak a nézők elé. A film különálló fejezetek formájában Csernobil, valamint Pripjaty város egykori, s a mai állapotát vizsgálja – többeket megszólaltatva az atomerőmű romjain 1986 tavasza óta dolgozó, ma is élő likvidátorokat. (Likvidátornak a katasztrófát követően az atomerőműben tevékenykedő szakértőket, s munkásokat nevezik – a szerk.)

Mint megtudtuk, a filmeseknek nem volt egyszerű bejutniuk a zárt területre, hiszen a zóna szinte külön „országnak” számít Ukrajnában. Határ-átkelőpontokon kellett átjutniuk, amelyeket fegyveres katonák őriznek. Sajtóigazolvánnyal, illetve minisztériumi engedéllyel járták be a helyszíneket. A forgatás nyolc napot vett igénybe. Az első napon meglátogatták a zónát és az abba tartozó településeket, jártak a „halott városában” is. Elvitték őket az atomerőműbe, megtekinthették a már leállított blokkokat.

– Elsősorban a politikai, gazdasági és szociográfiai változásokat vettük górcső alá, hiszen az atomerőmű 2000-ig működött – mondja a film egyik alkotója, Márk. – A bezárást követően hihetetlen depresszió alakult ki az emberekben. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan sikerült túlélniük a tragédiát, a bezárást, hogyan tudtak újra munkát találni?

A világ egyik legnagyobb atomerőművének működése leállt, ennek ellenére napjainkban is óriási mennyiségű energiát fogyaszt, ám egyáltalán nem termel. Négyezer ember számára szolgál munkahelyül, akik a romokon maradt feldolgozhatatlan mennyiségű, elpusztíthatatlan és elszállíthatatlan sugárzó szemetet felügyelik. A harminc kilométeres körzet felszínén a sugárzás ugyan nem kritikus mértékű, de az ottani élővilág, a talaj, minden egyes elektromos lom, ami hátra maradt, nagy mennyiségben tartalmaz radioaktív anyagot, többek közt plutóniumot, amelynek a felezési ideje nagyjából huszonnégyezer év, addig ez a terület gyakorlatilag lakhatatlan. Ők ezt tudják. De viselik sorsukat. Romokat takarítanak, hősiesen dolgoznak.

A televíziós újságírók a munkájuk során rengeteg nyers-, illetve archív anyagot dolgoztak fel. Segítségükre volt az is, hogy a forgatás idején Kijevben nemzetközi atomenergia-biztonsági konferenciát rendeztek, melyen negyven ország köztársasági elnökei és miniszterelnökei vettek részt. A konferencián és a helyszínen is hozzá tudtak jutni archív anyagokhoz és interjúalanyokhoz.

A munkájuk során mindvégig helyi szakember kísérte őket, csak így közlekedhettek a zónában. Az atomerőmű körül építés alatt álló új szarkofágot azonban még így sem filmezhették.

– A legmegdöbbentőbb maga a halott város volt, a hajdan közel ötvenezer lakosú település, ami ma teljesen üres – kutat emlékei között Maczelka Márk. – Pripjaty mérnöki pontossággal megtervezett város. A Szovjetunióban a jövő városaként tervezték, s kilenc-tizenhárom emeletes panelépületek alkotják. Jártunk egy épületben, látszottak a fosztogatás nyomai. A lakóknak mintegy két óra alatt el kellett hagyniuk a lakásukat, sok mindent kénytelenek voltak hátrahagyni. A nehezebb dolgok, mint például a bútorok ma is ott állnak. Az új város, Szlavutics közel ötven kilométerre épült, mintegy huszonötezer ember lakja. A tragédiával több tízezren vesztették el a munkahelyüket. Interjúkat készítettünk , az emberek nagyon szívesen nyilatkoztak. Meg tudtuk interjúvolni a kisembereket, akik úgy keltek fel nap, mint nap az atomerőmű dolgozójaként, hogy hihetetlenül jó fizetésük volt; fantasztikus szolgáltatásokkal volt ellátva a város, amiben éltek – és ami egyedülálló volt az egész Szovjetunióban, hiszen Pripjatyban 1986-ban nem volt jegyrendszer, míg Kijevben igen – és ez az egész egyszerre csak pokollá változott 1986. április 26-án éjjel.

A belorusz származású Anton Bendarzsevszkij, a film szerkesztő-riportere 1985-ben Minszkben született, a családja tíz évvel később költözött Magyarországra. Meséli: szülőhazája, Fehéroroszország akkora dózist kapott, hogy közel harmada – fél Magyarországnyi terület – mezőgazdasági termelésre alkalmatlanná vált. A szentesi születésű barátjával, Maczelka Márkkal egyetemi csoporttársak voltak, régóta ismerik egymást, többször forgattak együtt a Magyar Televíziónál is.

Dokumentumfilmjüket óriási érdeklődés kíséri. Az eddigi bemutatók során Pécsett pótvetítéseket kellett szervezni, a fővárosi Corvin moziban ötszázan regisztráltak a foglalható háromszáz helyre. A filmet a közelmúltban Hódmezővásárhelyen telt ház előtt mutatták be. Az alkotást február 8-án, szerdán este 7 órai kezdettel Szentesen, az Őze Lajos Filmszínházban is láthatják az érdeklődők.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}