CSONGRÁD - 2013. Április 30.

A városból évekkel ezelőtt távozott, jó ideje külföldön dolgozó operatőr egy ideig az interneten rendszeresen publikálta véleményét, miszerint Csongrád közélete esetében „még mindig van lejjebb”, de mostanság már ő se gyakran írja le e megállapítását, vélhetően a távolból is látja, hogy a helyi politikai „elit” szinte hetente, már-már követhetetlenül alulmúlja önmagát. A költészet napja alkalmából rendezett csongrádi megemlékezések kapcsán például ismét besértődött a magát jobboldalinak valló pár vezető pozícióban lévő személy, ezért – az adófizetők pénzén – megpróbálták lealázni a több évtizede működő helyi irodalmi kört. A kör vezetője, a jobboldalisággal valóban nehezen vádolható Góg János bő évtizede tartózkodik a közvetlen politikai megnyilvánulásoktól, egy időre még a csongrádi közélettől is távol tartotta magát, idén azonban a szülővárosába ismét szervezett egy költészetnapi programot, melyen az irodalmi kör tagjai közül néhányan ismét szerephez jutottak. A Kossuth-díjas Baranyi Ferenc költő beszédében ugyanis „merészelte” bírálni a hazai kultúrpolitikát, s bár ezt nem párthoz köthetően tette, támadásnak vették, s ezt a közpénzből finanszírozott helyi ingyenes tájékoztató kiadványban közzé is tették. Miután a kör nem kapott ez ügyben válaszlehetőséget, önerőből saját kiadványt jelentettek meg, melyben reagálnak az őket ért sérelmekre.

A Faludy György Irodalmi Műhely Föveny című irodalmi folyóiratának Jelenidő című melléklete a napokban ezer nyomtatott példányban jelenik meg. A kiadványt ingyenesen terjesztik, s emellett a digitális változatát az interneten is számos helyen közzéteszik, például ide kattintva is letölthető.

A Jelenidő ezúttal egyetlen témával foglalkozik, az idei csongrádi költészetnapi programmal, melyet a kör április 12-én tartott, s melyről a helyi önkormányzat által kéthetente megjelentetett kiadványban sajátos módon közöltek beszámolót. Az ok egyszerű, melyet a kör vezetője, Góg János ekképpen összegzett:

„Meglepetten és sajnálattal vettem kézbe a kéthetente megjelenő közéleti magazin április 19-én a postaládánkba került példányát. Több szempontból is elkeserített ez a lapszám. Nem csak szakmaiatlansága, stílusa, tájékozatlansága miatt, hanem abbéli szándéka miatt is, hogy „igazság köntösbe” akarja burkolni köztudott irányultságát az anonim szerző.

A lap első oldalán vezércikként (!?) csak egy fotó látható, mely a Tisza-gáton készült, s azon mintegy 30-32 személy látható. Aláírás: majd’ száz résztvevő köszöntötte a költészet napját. Felette a cím: Ez a költészet! Ha a rendezvényen résztvevő „önkéntes” fiatalok (vagy ahogyan a cikk szerzője az ötödik oldalon írja: városunk polgárai) komolyan gondolnák, hogy ez a költészet, akkor minden szó, minden cselekedet, amely vészharangot kongat a magyar kötészet megítélésének megmentéséért, bizony helyes és helyénvaló lenne. Arról már nem is beszélve, hogy a sugallt „közösség-kovácsoló erejű” újdonság csak az újszülöttnek az, hiszen már nem egy alkalommal éltünk Csongrádon ezzel a formával. Elég, ha a művelődési központ által szervezett igazán nagy sikerű, órákon át tartó utcavers akciót, vagy az Episztémé bolt által az utcára szervezett zene- és versbemutatót, vagy az irodalmi műhely 100 perc Faludy Györggyel című versfelolvasását említem. Megjegyzem, nagyon jó, hogy volt ez a reggeli megemlékezés, mint ahogyan a zeneiskolások programjai, vagy a mezőgazdasági középiskolások évek óta megrendezett felolvasása is szívet melengető. Az már kevésbé jó és szerencsés, hogy azonos programokat, és azok szervezőit próbálják meg szembeállítani, valamiféle prekoncepció mentén. Pedig lenne mit tennie egy újságnak is a közművelődésért, netán a költészetért. Mozgósíthatná azokat, akiknek közük lehetne hozzá, gondolok itt például a magyar szakos pedagógusokra. Elmondhatná a fiataloknak, hogy nem csak késői utódokról kellene tanulni, hanem a kortárs írókat, költőket is meg lehetne ismerni, akik közül többről majd csak tankönyvekből szerezhet tudásanyagot az utókor. Az elmulasztott lehetőségeket nehéz pótolni. Ez így volt József Attila, Kádár Lajos, vagy éppen Faludy György esetében is. Persze az is igaz, hogy sokaknak a legjobb költő a halott költő. Aki nem tud már válaszolni, visszaszólni: „…akarta a fene!”

A Faludy György Irodalmi Műhely által szervezett ünnepségről tudósítva kérdést tettek fel (címként): A Költészet Napja?. Nem igazán értem, mire gondolt a szerző. Nem való volt oda a magyar Himnusz? Feleslegesen jelent meg az ország különböző tájairól mintegy harminc, jórészt elismert költő és író? Bántó az, ha különböző beállítottságú, akár pártállású irodalmárok a költészet zöld szigetének nevezik Csongrádot? Nem tetszettek a műsorba szerkesztett versek? Túl sokan voltak az „ilyen-olyan kötelezettségek miatt” jelen lévők? Nem. A cikk további részéből kiviláglik a gunyoros felhang, „A Kossuth-díjas költő a kormánykritika után az Alföldi paletta antológiát, illetve annak szerzőit méltatta, ahogyan azt már megszokhattuk az elmúlt évek mindig azonos mederben csordogáló költészet napi megemlékezései során”. A szerző most sem volt figyelmes, sem elvárhatóan objektív. Egyrészt a Faludy György Irodalmi Műhely nem ötödik éve rendezi meg Csongrádon a költészet napi programját, hanem tizenegyedik alkalommal. Másrészt Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő arról beszélt, amiről a költészet szól, s ahogyan a költészetnek szólnia kell, nem pedig csak egy bizonyos kormányról. Igaz, a politikai posványt politikusok hozzák létre. Ma is, tegnap is, és holnap is. Baranyi Ferenc 40 évvel ezelőtt sem azért volt mellőzve, mert az adott politikai kurzus szájíze szerint beszélt, mint ahogyan József Attila sem azt tette. A költő felelőssége nemzetért szól és hosszú távra, nem egy-egy kurzus vállveregetéséért. Aki veszi a fáradságot Baranyi munkásságának megismerésére, az tudja. Aki nem veszi, az úgy írja: „valahol ez volt az a pont, ahonnan egyre távolodtunk József Attila emlékétől”.

A magam részéről olyan demokráciában hiszek, ahol az ember nyíltan elmondhatja véleményét, érzéseit, ahol aggódhat jelenért, jövőért, s ha éppen úgy érzi, állást is foglalhat számára fontosnak ítélt kérdésekben. Ebből az elvből kiindulva az is természetes, ha bárkinek nem tetszik a Faludy György Irodalmi Műhely rendezvénye, vagy fenntartásokkal kezeli az előadók mondandóját, hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk. Az azonban már kevésbé fér bele a demokrácia-képbe, hogy adófizetők pénzén megjelenő „közéleti magazin” szerzője gyakoroljon ilyenforma – kért, vagy kéretlen – véleményformálást, közelítve az általa citált „politikai posványhoz”.

A szomorúságot okozó cikk ellenére örülök, hogy immár másfél évtizede lelkesen és az együttgondolkodás szándékával jönnek Csongrádra az „Alföldi paletta” antológia szerzői, legyenek akár jobb, akár baloldali gondolkodásúak, alkossanak klasszikus, vagy éppen formabontóan mai stílusban, legyenek hazai és nemzetközi díjazottak, vagy éppen pályakezdők.. Örülök, hogy minden évben magunk között tudhatjuk egy-egy jeles csongrádi képzőművész alkotásit. Költészet napi rendezvényeink valóban hagyományosak, mert annak is szánjuk, mint ahogyan hagyományosan magas szintű és érzékenyen közéleti a magyar költészet is. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a Csongrádi Zenebarátok Kórusa és a MásKÉP zenekar még a cikk szerzőjének is tetszett, még ha hagyományosan, énekhangon és klasszikus hangszereken is szólaltak meg.”

A Juhász Gyula-díjas költő – aki a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje, s Pro-Urbe Csongrád díjjal is elismert – egyébként a 2010. évi helyhatósági választások után már átélt Csongrádon néhány furcsa, a helyi politikai erő által feléje sújtott kardcsapást. A tavaly történtekről Nemeskéri-Orbán István a Hallja-e kend, Táncsics? című, a lapunkban május 4-én megjelent írásában számolt be. Az akkor történtek lényege: a városban évtizedes hagyománnyal működő, utóbb több néven is emlegetett (Előtér Klub, Galéria Teátrum), havonta rendszeresen jelentkező kortárs szépirodalmi műsorfolyamnak tavaly tavasszal vége szakadt. Az ok: az önkormányzati tulajdonú, s közpénzből finanszírozott Csongrádi Városkép Kft. akkori vezetője, valamint a város egyes döntéshozó politikusai nehezményezték, hogy egy Táncsics-díjas író-publicista, a majd kilencvenéves Takács Tibor volt a klub vendége. A felhorkanásuk okát a Táncsics név okozta, mondván: „mit keres a mi városunk művelődési házában olyan ember, aki Gyurcsánytól kap díjat”. Tudvalévő, hogy Gyurcsány Ferenc ex-kormányfő volt a szocialista pártalapítvány elnöke, s az a civil szervezet Táncsics Mihály nevét viseli. A Táncsics-díjat azonban nem az alapítvány adományozza, Gyurcsányhoz meg pláne nincs köze, azt ugyanis – jelenleg még – a mindenkori kultúrát felügyelő miniszter ítéli oda. De ez a korifeusokat nem érdekelte, ezért lehúzták az irodalmi klub rolóját.

Az idei esettel kapcsolatban Nemeskéri-Orbán István ismét tollat ragadott, s az alábbi írásában fejtette ki a gondolatait:

Mint a bostoni robbantók…

A fej kigondolja, a kéz megvalósítja. Pedig de jó lenne, ha a kezek nem mindig csinálnák azt, amit zavaros fejek kigondolnak. Jó lenne, ha az ilyen zavaros fejek által kigondolt háborúk nem indultak volna el. Jó lenne, ha a megzavart fejek által kigondolt, most éppen Bostont és a világ sport- és kulturális életét zavarba ejtő, félelmet keltő robbantást a kéz nem hajtotta volna végre. S jó lenne, ha a zavaros fejek által kigondolt, immár a helyi kisközösségekbe is benyomult kultúrharc bértollnokok kezei között nem öltene testet és nem semmisítenék meg azt a kulturális értéket, amelyet mások önzetlenül, évtizedes munkával létrehoztak.

Nálam hivatottabbak írják, írták az elmúlt évezredekben, hogy a kultúrának, az irodalomnak, a költészetnek és így az értelmiségnek kiemelt szerepe van a társadalom alakításában. Az sem meglepő, hogy az éppen aktuális pillanathatalmak nem szívelik a kultúra ezen kritikus megjelenési formáit, azokat igyekeznek a maguk egyszerű nyelvére fordítani és a rövid távú politikai érdekeik szerint forgatni. Tiltani, tűrni, támogatni, az „aczéli kultúrpolitikát” folytatva tovább, a hatalom kultúrpolitikáját. Pedig tudhatnák, hogy a kultúra kisajátítása csak rövidtávon lehet eszköz a pillanathatalom kezében. A mindenkori hatalomnak a kultúra kisajátítása és rombolása helyett annak finanszírozásában kell jelentős szerepet játszania, de ehhez magának is kiműveltnek, a kulturális értékek fogyasztójának kell lennie.

A jelenlegi hatalom szerint támogatni csak azt lehet, aki a kedve szerint ír és cselekszik, tűrni csak azt szabad, aki valamilyen megmagyarázhatatlan fantasy-világba menekül. Mindemellett igyekszik tiltani, elhallgattatni, lehetetlenné tenni minden kritikai hangot, amely a „pillanathatalmuk” élvezetében, megtartásában zavarná, megakadályozhatná őket.

Kulturális intézményeik élére „semmimanagereket” neveznek ki. Olyanokat, akiket csak a vezető(k)höz való megfizetett hűség vezérel. Sem szakmai előéletük, sem helyi ismeretük, sem a kulturális életben betöltött korábbi szerepük nem predesztinálja őket arra a helyre, ahol éppen helyt kell ülniük, megbízóikat kiszolgálva.

Noam Chomsky amerikai filozófus nyelvészprofesszor egyik megállapítását citálnám ide, miszerint a hatalom megtartása és koncentrálása érdekében:

„Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani”

Nos, e kisváros jelenlegi provinciális vezetői meg is tesznek mindent azért, hogy ennek a feltételnek megfeleljenek. Mindent, ami értékes volt, vagy értékes lehet, igyekeznek elpusztítani és a maguk félművelt „verőlegényeivel” lerombolni. Igyekeznek „a múltat végképp eltörölni”. Persze, ezen a jelszón szocializálódtak, és ezt végre is hajtják, hajtatják. Éppen úgy tesznek, mint a mudzsahedinek, akik évezredes építészeti és kulturális értékeket pusztítanak úgy, mint ahogy a sötét középkorban pusztítottak egyes vallási fanatikusok: mindent, ami évezredes érték volt és a bigott hitbéli meggyőződésükkel, hatalomféltésükkel nem volt összeegyeztethető. Ma már tudjuk, hogy e tetteikkel ők maguk okozták abban a korban a sötétséget.

Az is szomorú, hogy ebben a pusztításban ”tanáremberek” járnak élen. Politikai szerepet vállalnak, s a gyűlölet légkörét hintik el a helyi kis- és mikroközösségek között. Miközben a minap még rövid távú politikai érdekből, népszerűség hajhászásból előszót írtak egy olyan gyűjteményes kötet megjelenésekor, amely szerzői ellen most béríróikon keresztül szóháborút indítottak.

Mostanság Csongrádon a kulturális rendezvényeken való részvétel egyben a politikai hovatartozást szimbolizáló véleménynyilvánítás is – sajnos. Ma számos olyan rendezvény van, amire azért mennek – vagy nem mennek – el emberek, mert azt politikai állásfoglalásnak is tekintik. Listák készülnek, s azok alapján küldenek – vagy nem küldenek – meghívókat. Listák alapján kopogtatnak, vagy nem kopogtatnak. Ha pedig elmegy az érdeklődő, vagy a kíváncsi, a kultúra iránt elkötelezett, akkor érzi a levegőben azt, hogy szívesen látják, vagy nem látják szívesen. Egyre többször és többen érezzük a „nem szívesen látott látogató” helyzetében magunkat. Amit tesznek az nem más, mint a kultúra kisajátítására tett – meggyőződésem szerint sikertelenségre ítélt – kísérlet

Azok tevékenységét támadják, akik képesek irodalmi módon kritikát megfogalmazni, s van bátorságuk azt publikálni is. Azokat támadják, akik meghatározó módon vettek részt az elmúlt évtizedben a településük, városuk kulturális életében. Számtalan rendezvényt, antológiát és irodalmi folyóiratot hoztak létre, tartanak fenn a város hírnevének messzire juttatása érdekében, s a városka lakóinak szórakoztatására. Teszik mindezt önzetlenül, miközben névtelen béríróikkal pusztíttatnak.

Félelmet igyekeznek kelteni, éppen úgy, mint a bostoni robbantók, s a mögöttük álló (még) ismeretlen, agymosó politikai erők.

A lapunkban ugyancsak rendszeresen publikáló Toldi Zsuzsanna szintén irodalmi stílusban „válaszolt” az irodalmi kört ért támadásra. Az alábbi írását megküldte a városi kiadvány címére, de a május első péntekén megjelenő legújabb lapszámban az írása nem jelenik meg, sem a véleménye nem szerepel majd, ezért azt itt, az alábbiakban tesszük közzé:

A tolerancia napja? Ez a tolerancia napja!

Hosszas gondolkodás után mégis arra ragadtatom magam, hogy a Csongrádi Hírek 2013/III. 50. számában megjelent cikkre válaszolni kívánok. Mint nem csongrádi születésű lakos. Az újságíró kolléga leleményesen kettéosztotta a lapot. A költészet napja? A kérdés a lap bal oldalán foglal helyet. A kérdés alatt a 2013. április 12-én megrendezett ünnepségről való tájékoztatás áll. Egészen tárgyilagosan nézve egy ünnepség, kulturális esemény kelthet a nézőben kellemes és kellemetlen érzéseket, ami mindenkinek a magánügye, mondhatni a megítélés szabadsága maga a szubjektivitás. Ám a leírtakat néhány információval szeretném kiegészíteni, illetve a kérdést visszautasítom.

A Föveny, mint a város irodalmi folyóirata, negyvenhárom évre tekinthet vissza. Az alapító és alkotói mag csongrádi illetőségű, ám a lap és az antológia messzemenően túllép a város határain. Jelen antológiában, összeszámoltam, huszonhárom nem helyi szerző alkotásai jelentek meg. Csak a születési helyeket sorolom. Hódmezővásárhely, Jánoshalma, Budapest, Barcs, Szeged, Szabadszállás, Makfalva, Felvidék, Mindszent, Nagybátony, Szombathely, Balkány, Szolnok, Nagyvárad. Az alkotók irodalomszerető, az irodalmat éltető és ápoló emberek. Alkotásaik minősítése nem tisztem, de mindannyian valamilyen megmérettetésben elismertek. Akad köztük pályakezdő. A tehetség ugyanis nem tudja kikerülni a pályakezdés, felfedezés lépcsőfokait. Külön kiemelendőnek tartom, hogy az antológia lehetőséget ad a Kossuth-díjas mellett a szárnyait bontogató alkotó bemutatására is. Mindez ebben a városban történik. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a sok vendéget az irodalom szeretete hozta ide, miként az antológiába is. Főként velük teltek meg a széksorok. Mert mi hozhatta volna más? Minden alkotó felvállalja az antológia megjelenése költségeinek ráeső részét. Maga elvétve részesül anyagi vagy erkölcsi elismerésben. Figyeltünk rá, hogy kivétel nélkül a vendégek versei hangozzanak el élőszóban. A kérdésre, úgy gondolom, választ adtam. Igen, számukra még az év többi napja is a költészet napja marad. Ezt az elhivatottságot egészíti ki minden évben a tehetséges előadók és zenészek közreműködése, akik szintén a kultúrát rendszeresen éltető, ébren tartó emberek. Akik az alkotókkal együtt soha, politikától, pártoktól és kormányoktól függetlenül nem kérnek fizetséget. Több mint egy évtizede veszek részt e műsorokon. Mindig látok aktuálisan kivezényelt embereket. És mindig látom az ismerős arcokat, nézőket is, akik az eseményért magáért vannak jelen. Írnak, szavalnak, énekelnek, zenélnek maguknak és mások kedvtelésére. Azért is. Fújják a gyertya lángját, s nem hagyják azt kialudni. A hallgatóság száma általában gyér, mert ez a világ nem a költészetről szól. A művészet sosem építhet célközönségre és mennyiségre. Épp erről beszélünk.

Az antológiát átolvastam. A költészetnek mindig megvoltak az örökzöld témái. És mindig, minden korban mutattak fogékonyságot az alkotók a társadalomnak, embertársaink nehézségeinek, az emberi életérzéseknek, akár a szenvedésnek a feltárása, megjelenítése felé. Ez most sincs másképp. A világ nem örömkorát éli. Ezt kellene már megérteni. A versekben megszólaló gondolatok, mint a hazáért való aggódás, a szeretet hiánya, hogy a „nem-tett”-től áll meg az ütő, hogy mekkora a pénz hatalma, él még a disznófejű Nagyúr, hogy mi lesz a sorsát nyűvő magyarral, hogy várjuk a jóság mindenhatóságát, hogy nem nekünk kellene elmenni, minden embert megérintő gondolatok és érzések. Mindenkihez szólnak. Ugyanis bármiféle műalkotás üzenetének befogadója a mindenkori ember. Ez a kommunikáció alapja. Ez vonatkozik a poétikai üzenetre is – összes konnotációjával együtt. És hogy ilyen mértékben vannak jelen a borús gondolatok, az bizony a helyzet súlyát szemlélteti. Szerényen szeretném megjegyezni, hogy a gondolat szabad. Az enyém és mindenkié. Sőt, a szólásszabadság értelmében elmondható, leírható. Nem lehet, hogy életünkben a „fény csak cikázó képzelet marad”.

Most a válaszról szólnék. Ez a költészet! A hajnali versmondás nagyon szép elképzelés, ötlet. A kettő párhuzamba nem állítható. Nagyon egyetértek az első kommentelő véleményével. Sokan ekkor indulnak munkába. Az a jó, ha sokan. Diákok mindig kivezényelhetők. Ismétlem, abszurd a párhuzam.

Remélem, hogy az antológia alkotói, kik a költészet napjára érkeztek ide messziről, nem szembesülnek az újságcikk kérdésével. Arra is kaptunk megint egy kis rálátást, hogy a kérdést, miszerint el kell-e menni innen, felesleges feltenni. Nem mondják, hogy maradj! Innentől kezdve nincs miről beszélni. Az „azonos mederben csordogáló költészet napi megemlékezéséről” pedig csak annyit, végre valami azonos mederben csordogál. Ezt nevezik hagyománynak. Nem változik naponta. Csongrádot országos szinten kiemelik. Amiért van alkotóműhelye, irodalmi lapja, antológiája, felsorolni is sok volna a kulturális munkánkat. Mindez nem zárja ki az újat, a mást. Ám ez a szembeállítás nem méltatja, inkább támadja „a megszokott sémát”. (A költészet napjára nem használnám ezt a kifejezést.) Kétségbe vonja közösségkovácsoló erejének igazát, a köszöntés eredetiségét. Formabontás? Lebontás és kidobás? Hadd válaszoljak éppen József Attila szavaival, aki egyébként e nap szimbolikus alakja, de e napon minden szó, mely a művészetről, művészetért szól, megfér.

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
Nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
Mit száz ezer ős szemlélget velem.”

Én, idetévedt, csak értetlenül nézem, nézem ezt az egészet. Nem is tagadom, hogy az aktuálpolitika jelenlétét a cikk irányából érzékelem.

Az április 12-i ünnepségen „mellesleg” a Faludy György Irodalmi Műhely negyvenhárom évvel ezelőtti alapításában szerzett elévülhetetlen érdemeiért József Attila-emlékplakett elismerést vehetett át a Csongrád város díszpolgára címmel is kitüntetett Pintér Lajos József Attila-díjas költő. (Az elismerést évente egy-egy alapító kapta meg, eddig id. Posta István, Sebestyén István, Baranyi Ferenc és Góg János vehette át.)

Szerkesztőségünk érdeklődésére, miszerint a műhely Csongrádon kívül szervezett rendezvényei alkalmával tapasztaltak-e hasonló, az adott település vezetése részéről megnyilvánult, politikai töltetű bírálatot, Góg János kifejtette: ez idáig mindenhol szívesen fogadták a programjaikat, s az azokon felszólaló, szereplő, véleményt is alkotó költők szólásszabadságát se szerették volna sehol korlátozni.

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.